Múltidéző

A tanítás zsenije

Tanárokra - nyilván igazságtalanul - nagyon ritkán függesztjük a zseniális jelzőt. Nemzedékről nemzedékre száll a legjobbak emlékezete, hatásuk gyakran óriási - és mégsem.

Pogány János azonban vitathatatlanul zseniális matematikatanár volt. Károlyházi Frigyestől Esterházy Péterig mindenki egyetért ebben. Még én is, noha nem igazán vagyok méltó e kérdésben ítéletet alkotni, meg is esküdtem neki, hogy soha nem ütöm orromat a tudományába. Ez akkor történt, amikor negyedikes koromban év végén jelest adott. "Egyetemre - hadarta -, maga magyar szakra akar menni, rajtam ne múljon! De..." - fenyegetően emelte fel kezét... Ez a "de" egyértelmű tilalom volt, melyet nem volt nehéz megtartanom. Egyetlenegyszer szegtem meg, amikor Bicskén a matematikatanárok nem tudták megoldani a versenyfeladatot. Nekem világosság gyúlt agyamban, képzeletemben megjelent a tanár úr, aki utóbb, mikor a Vigilia számára interjút készítettem vele, megbocsájtotta vétkemet. "Lászlóra úgy emlékezem - írta egyik levelében -, mint igyekvő diákomra." Igyekeztem, hogyne igyekeztem volna. Csak éppen valami hiányzott.

Félelmetes volt és aranyszívű. Oroszlán és szeretetre méltó. Bömbölt, s ha sérelem érte, olyan halkan szólt, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett. Tőle tanultam meg, hogy a tanárság különleges színészi képességeket kíván. Ha ezek hiányoznak, marad az átlag. Akit magával ragadott, a tudomány jelese lett. Ám mindenkitől megkövetelte, hogy legalább lépkedni próbáljon.

Elsős korunkban minden áldott nap volt vele óránk. Többnyire az első. Ismeretes, az első óra előtt szokás sebtiben lemásolni azokat a házi feladatokat, amelyeket elfelejtünk, vagy nem tudunk megoldani. Ám ő már háromnegyed nyolckor az osztály előtt cirkált. Becsöngetéskor berontott, három nevet hörgött, akik füzetükkel a tanári asztalhoz loholtak, miközben ezt kiáltotta: "Nem imádkozunk!" Nem holmi pogányság vezérelte, ami az ő esetében a nevéből is következett volna, hanem pontosan tudta, hogy az óra előtti ima az időhúzás eszköze is lehet.

Debrecen és Kolozsvár között ingázott, midőn Erdély visszacsatolását követően a piaristák visszakapták gimnáziumukat a "kincses" városban. Nem lehetetlen, hogy a diákok imáikkal ostromolták az eget, a vonat késéséért fohászkodva. Kispesten volt kisegítő lelkész, s olyan korán érkezett, hogy a templom és a plébánia is zárva volt még. "Kiáltoztam" - mondta mosolyogva. Ó, azok a kiáltások! A táblához rontott, óriásit vágott a rozoga alkalmatosságra, és "kiáltozott". Olyan erővel, hogy szerencsétlen áldozata nem talált a helyére. S ez még nem volt elég: "Előveszi az ellenőrző könyvecskéjét (becézte!) - dörögte -, és beírja: Kedves Szüleim, értesítem Önöket, hogy matematikából meg fogok bukni!" Az értesítettek szomorúan kanyarították alá nevüket, de egyáltalán nem volt biztos, hogy a tragédia bekövetkezik. Pogány tanár úr a sziklakemény fejekből is képes volt valamennyi tudást fakasztani.

A piarista gimnázium abban az időben az úgynevezett "reál" tantárgyakból volt a legerősebb. Legkiválóbb tanárait országszerte ismerték és becsülték, pedig akkoriban a papokat és szerzeteseket semmibe vették. Pedagógiavizsgámon azt kérdezte a profeszszor, van-e tanár példaképem? Volt több is, de kis habozás után Pogány Jánost neveztem meg. "A piaristáknál..." - kezdtem magyarázni, de közbevágott: "Tudom ki ő..." Ilyen híre volt.

Irgalmatlan sokadalom kísérte utolsó útjára. Néhányan egy fára másztak, hogy jobban lássanak. Az ág hangos reccsenéssel letört, néhányan lehuppantak, a gyászolók egy része derült. Nyilván ezt tette a tanár úr is a menynyek országában, ahol egy tábla előtt zsörtölődik a butább angyalokkal, akik nem képesek megoldani a nehezebb példákat.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu