Gilbert Keith Chesterton

Brown atya botránya (2.)

Folytatjuk múlt héten megkezdett sorozatunkat, a világhírű nyomozó papról szóló egyik Chesterton-novellát - előzeteseként idén induló, ötkötetes könyvsorozatunknak, amelyben valamennyi klaszszikus Brown atya történet megjelenik.

Mr. Rock ugyanis őszinte és tántoríthatatlan hittel vallotta, hogy igen sok mindennek, ami van, nem volna szabad lennie. Ez a bátor és becsületes férfiú a Minneapolis Meteor című lap belső munkatársaként izzó gyűlölettel ostorozott minden olyan megnyilvánulást, amely a nemzet elfajulását jelezte előre. Talán kissé túlságosan belelovalta magát a méltatlankodásba, de felháborodásának kiindulópontja az az egészséges ellenérzés volt, melyet a modern sajtó és pletykaéhség keltett benne azáltal, hogy jót és roszszat hanyagul eggyé maszatolt. Ennek az ellenérzésének első ízben akkor adott hangot, amikor a romantikus dicsfény ellen protestált, melyet a bérgyilkosok és a gengszterek köré szőttek. Erőteljes indulatai arra a talán elhamarkodott következtetésre ragadták, hogy minden gengszter digó, ahogy az amerikaiak a latin-amerikaiakat és más latin népeket csúfolják, és hogy minden digó gengszter. De előítéletei, ha kissé provinciálisak voltak is, frissítően hatottak e siralmasan férfiatlan hősimádat korában, amikor a hivatásos gyilkos is divatbálvány lehetett, ha a riporterek meggyőzték a közönséget, hogy mosolya ellenállhatatlan, és keménykalapja kifogástalanul áll a fején. Mindenesetre előítéletei nem kevésbé fortyogtak Mr. Rockban, amikor történetünk kezdetét veszi, hisz most valóban Latin-Amerika földjét tapodja; épp indulatosan kaptat fel a hegyre, nem messze a mexikói határtól, egy fehérre meszelt, díszpálmákkal körbeültetett fogadó irányába, ahol a hírek szerint Potterék laknak, s a titokzatos Hypatia tartja mostanság az udvarát. Agar Rock már csak ránézésre is tökéletes megtestesítője volt a puritán szellemiségnek, mégpedig inkább a XVII. századi férfias puritánoknak, mint puhább és furfangosabb XX. századi utódaiknak. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy régimódi fekete kalapja, komor képe és kovakeménységű arcvonásai sötét árnyat vetnek a pálmák és szőlőindák e napfényes világára, igen elégedett lett volna. Tekintetében mindenre kiterjedő gyanakvás izzott, ahogy a tájat fürkészte maga körül. Azon nyomban fel is keltette figyelmét fenn a hegygerincen két alak a szubtrópusi naplemente fényével a háta mögött. Olyan merev testtartással álltak ott, hogy még egy kevésbé gyanakvó szempár is gyanút fogott volna láttukon.

A két férfi közül az egyik önmagában is feltűnő jelenség volt. Pontosan ott állt, ahol az út hirtelen fordult a völgy felett, mintha ösztönösen igazodna a táj jellegéhez vagy valami szoborcsoport kompozíciós törvényéhez. Alakját hosszú fekete köpeny burkolta be, amilyenben Byront volt szokás ábrázolni, s arca a köpeny felett szintén a költő sötét, impozáns vonásaira emlékeztetett. Homlokát ugyanolyan göndör fürtök keretezték, és ívelt orrcimpáiból ugyanaz a gőgös megvetés áradt a világ felé, mint hajdanán a költő egész lényéből. Egyik kezében hosszú, hegyes végű bolt volt, afféle hegymászó bot, amely szúrós végével úgy hatott, mintha dárda volna. A másik figura komikus ellentéte volt emennek, s épp egy esernyőt emelt magasba, vadonatúj, összetekert ernyőt, távolról sem olyat, mint például Brown atya elmaradhatatlan esernyője. Vaskos, tömzsi, szakállas figura volt, pedánsan öltözött ember, aki oly közönséges benyomást keltett, mint mondjuk egy hivatalnok, amint éppen üdülni indul, de a prózai ernyőt úgy tartotta felemelve és fenyegetően a kezében, mintha szúrni készülne vele. A magasabb figura erre hirtelen felemelte a botját, hogy kivédje a támadást, de erre váratlanul az egész jelenet komikus fordulatot vett, minthogy az esernyő hirtelen magától kinyílt, s tulajdonosa szinte teljesen eltűnt mögötte, a byroni hős pedig mintha egy groteszk pajzsba készült volna beledöfni a dárdáját. De mielőtt a dárda elérte volna az ernyőpajzsot, félúton megállt, a köpönyeges visszahúzta a hegyes végű botot, s türelmét vesztve hátat fordított a köpcösnek, és határozott léptekkel megindult lefelé a lejtőn. Erre a másik gondosan öszszetekerte az esernyőjét, és az ellenkező irányba, a fogadó felé vette útját. Mr. Rock egy szót sem hallott a vitából, amely nyilván megelőzte ezt a néhány másodpercig tartó komikus összecsapást, most mindenesetre ő is megindult az alacsony, szakállas figura nyomában a szálló felé, s közben meghányta-vetette a dolgokat magában. Pillanatok alatt arra a következtetésre jutott, hogy az egyik férfi romantikus köpenye és színpadiasan impresszív vonásai és a másik energikus támadó fellépése pontosan alátámasztja feltételezését, amelynek bizonyítása végett jött. Biztos volt benne, hogy már a címkét is rátűzheti a két idegenre, vagyis hogy Romanest és Pottert látta a hegygerincen.

Ahogy beért a fogadó oszlopos tornácára, feltevését egy csapásra igazolva látta: hallotta ugyanis, hogy odabenn a szakállas emelt hangon utasítást ad valakinek. Nyilván vagy magával az igazgatóval, vagy valamelyik alkalmazottal beszélt, Rocknak mindenesetre épp eleget sikerült elcsípnie, hogy megértse, a szakállas figyelmezteti a személyzetet, hogy egy veszedelmes, mindenre elszánt figura ólálkodik a fogadó környékén.

- Ha már bejelentkezett - mondta válaszul a kis köpcös valami halk ellenvetésre -, jól tennék, ha nem engednék vissza. A rendőrségnek már rég a nyomában kellene lennie, én mindenesetre nem tűröm, hogy tovább molesztálja a hölgyet.

Rock komoran, némán, de növekvő magabiztossággal fülelt, majd bement, átsurrant az előcsarnokon, és odalépett az egyik beugróban a recepciós pulthoz, ahol a vendégkönyv feküdt. Amikor az utolsó oldalra lapozott, látta, hogy a "mindenre elszánt alak" valóban bejelentkezett már a fogadóba: nagy, cikornyás, szokatlan betűkkel be volt ugyanis írva e hírhedt név: "Rudel Romanes", s alatta, kis kihagyással, precíz amerikai kézírással Hypatia Potter és Ellis T. Potter aláírása következett.

Agar Rock undorodva nézett körül a helyiségben: minden, még a legapróbb dísztárgyak is pontosan azt szimbolizálták számára, amit leginkább gyűlölt a világban. Nem sok okkal sérelmezhetné bárki is, hogy narancsok lógnak egy narancsfa ágain, még ha a narancsfa csak egy cserépben virít is, még kevésbé, ha a narancsok csupán elvékonyodott függönyök és megkopott tapéták mintáin virítanak. Rock szemében azonban a vörös és arany holdak, amelyek pontos sorrendben váltakoztak az ezüst holdakkal a drapériákon, felfoghatatlan módon magának a valóságos holdfénynek a lényegét jelenítették meg. Éppen azt az érzelgős és közönséges ízlést látta bennük megfogalmazódni, melyet leginkább rühellt ebben az elfajzott, modern civilizációban, s amelyet előítéleteitől terhelt fantáziája a Dél melegével és enerváltságával asszociált. Mindig felingerelte, ha egy darabka textílián Watteau stílusában ábrázolt, gitáron játszó pásztorokat fedezett fel, vagy egy fali csempén a delfinen lovagló Cupido közhelyszerű figuráját. A józan ész megsúghatta volna neki, hogy a Fifth Avenue egy kirakatában mindezt éppúgy megtalálhatja, de itt mintha e motívumokból a pogány mediterrán kultúra kihívó sziréndallama áradt volna. S ekkor hirtelen meglendült a kép a szeme előtt, ahogy a tükör felfénylik, ha váratlanul elsuhan előtte valaki; s nyomban az az érzése támadt, hogy a helyiséget valami vészt hozó jelenség tölti be. Merev tartással, szinte akarata ellenére megfordult álltában, és már tudta, hogy magával a híres Hypatiával áll szemtől szemben, akiről oly sok éve már annyit hallott és olvasott.

(Folytatjuk.)

Fordította: Péter Ágnes

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu