Hangulatjelentés

Főhős

- Nézd, kérlek, ami engem illet, tegnap írtam egy kis szösszenetet Mozartról, és az egészet arra a tényre hegyeztem ki, hogy a temetése nyolc guldenbe és ötvenhat krajcárba került. Ennyi volt akkor egy harmadosztályú szertartás ára: egy sírgödöré a nyomorultak parcellájában.

Igen, bizonyos értelemben ez az egyetlen adat többet mond nekem Wolfgang Amadeusról, mint ha elolvasnék róla egy százoldalas szaktanulmányt. Talán a csodabogár költői figyelmemnek köszönhető, hogy szüntelenül a mellékesnek hitt részleteket keresem. A nagy bizonyítékok helyett az apró jeleket, amikért senki sem hajol le. Tudod, ahogy Pilinszky János is írja, húszéves koromban csodálkoztam rá e soraira, Egy szép napon című versében: "Mindíg az elhányt bádogkanalat, / a nyomorúság lim-lom tájait kerestem..." No, hát ez egy egész életre szóló munkaprogram.

Tudod, engem a történelemből is valójában a részletek érdekelnek. Nem a közismert főhősök, hanem a kisember. Hogyne, kérlek, máris mondok egy példát. A honfoglalás témaköréből számomra nem Álmos, Árpád, a hét vezér vagy Szvatopluk fejedelem alakja a legizgalmasabb. Sokkal inkább azok a népek, amelyek később nyomtalanul eltűntek az évszázadokban, és semmit sem hagytak maguk után, egyetlen írásjelet sem. Kazárok, kabarok, avarok, úzok, besenyők: milyen lehetett az anyanyelvük? Miként lejtett a szavaik dallama? Milyen szokásaik voltak, hogyan ünnepeltek? Ha valamilyen csoda folytán egy időutazást nyernék, egészen biztosan azt kérném: hadd töltsek el egy hetet egy avar család jurtájában.

Mondok más példát is. 1889. január ötödikén, délelőtt tizenegy órakor, Torino egyik belvárosi utcáján egy félrészeg kocsis püfölni kezdte az öszvérét. A jelenetet végignézte egy éppen arra sétáló német úr, bizonyos Friedrich Nietzsche, aki a látványtól sírógörcsöt kapott és összeesett. A lakására vitték - ahol elborult elmével tért magához. Attól kezdve összefüggéstelenül beszélt, naphosszat csak klimpírozott, és így tovább. Még tizenegy évig élt, teljes szellemi leépültségben. Nos, ebből a történetből - remélem, nem botránkoztatlak meg - számomra nem Nietzsche a legérdekesebb, hanem az a félrészeg, öszvérével kegyetlenkedő kocsis. Hogyan élt, mi váltotta ki belőle a nyers dühöt? Eljutott-e valaha is a tudatáig, hogy mit okozott?

Mondhatok még egy példát, egy utolsót? Ismered az ozorai csata tragédiáját? 1848. szeptember huszonkilencedikén, a pákozdi síkon Jellasics tábornok volt szíves csúfos vereséget szenvedni a magyar seregtől, majd hanyatt-homlok menekült Bécs felé, cserbenhagyva a néhány kilométeres körzetben állomásozó oldalszárnyait. Ezeket aztán a honvédek szépen sorban bekerítették és felmorzsolták.

A Roth tábornok vezette oldalszárnyat október hetedikén zárták körül a mieink, Ozoránál. A seregek ütközetre készen felsorakoztak. A túlerőre való tekintettel, hogy katonái életét megkímélje, Roth tábornok jelezte: feltétel nélkül megadják magukat. A magyar oldalon viszont úgy érezték, nem lenne férfias, ha csak úgy, egyetlen puskalövés nélkül győznének. Ezért Görgey megparancsolta a mellette állóknak, hogy semleges irányban lőjenek a levegőbe. A vaktában szálló, ráadásul megfáradt puskagolyó egy kíváncsi parasztlányt terített le, aki a közeli templomdombról leselkedett. Ő volt az ozorai csata egyetlen halottja.

Igazad van, ebből drámát kellene írni. A főhőse a névtelen parasztlányka lenne, és nem a vitéz tábornokok, nem az iskolában tanított, méltán közismert nagyságok. Nos, erre gondolok, amikor azt mondom: a történelemből engem elsősorban a kisemberek érdekelnek.

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu