Szólj hozzá!

Ha a hónap témája felkeltette érdeklődésedet, fogalmazd meg bátran és röviden (!) a véleményedet, és küldd el nekünk levélben (1053 Budapest, Kossuth L. u. 1.) vagy e-mailben (ujember@katolikus.hu) "Szólj hozzá!" jeligére. Véleményedet meg is jelentetjük, amennyiben ehhez hozzájárulsz. Várunk témaajánlatokat is.

Februári témánk: Élhetünk-e álarcok nélkül?

"Már a testünk is maszk, csak a lelkünk tiszta" - mondja egy huszonéves mai fiatal.

Hogyan is volt ez hajdanán? A nyolcadik parancsolat tiltja a hazugságot. Jézus Galileában a következőképpen tanítja követőit: "Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van." (Mt 5, 37)

Arany János írja a Toldi szerelme első soraiban: "Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza, Te dicső hajdankor! Fényes napjaidra." Majd végigvonul az álarc (nem a színházi vagy farsangi kellék) kettős jelentése: ha egyrészt szándékosan elrettentő célzattal öltjük magunkra, másrészt a jobbá válás, a jótett reményében. Ez utóbbi esetben nem a vigyorrá torzult, színlelt mosolyra gondolok, hanem a vágyra, amely emberivé, elfogadhatóvá, szeretetre méltóvá tesz, ha a személyiség nyitott a jóságra, jellemének pozitív irányú fejlődésére. Mindkét esetben nagy a tét, ha lehull a maszk, már azzá váltunk, akik álarcban voltunk. Márai Sándor szerint: "Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet."

Az élet árnyékos oldalán élő Ady Endre így ír: "Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Ezért minden: önkínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének..." A titkot, az idegenséget, a távolságtartást kívánja megszüntetni, az álarcot akarja levenni, mert fáj, hogy nem mutathatja meg önmagát, valódi énjét, amit talán valaki el tudna fogadni, szeretni. Bizonyosságot adna, hogy megértsék, hogy rátaláljon arra, aki éppen őt keresi, de még távol van tőle.

Kulcsár Erzsébet

*

Végigkísérik életünket öntudatra eszmélésünk első pillanataitól kezdve az elvárások: most már aludj el, kicsim! Ugye, jószívű testvér vagy? Legyél rendszerető, legyél okos, ügyes! Igyekezz a tanulásban, a hitbeli épülésben, a szeretet gyakorlásában! Légy jó anya, apa, munkatárs, beosztott, főnök! Mind-mind egy pont, ahol tehetségünk, szorgalmunk, akaratunk, szívünk-lelkünk teljes erőbedobással dolgozhat.

S mi van, amikor valami beárnyékolja életünket, mégsem jutunk előre, mégsem sikerül valami, nyomasztóan kilátástalanná válik minden? Akkor "csakazértse" lássák ezt rajtam, "engem ne sajnáljanak"! Mit gondolnának rólam?! S jön az álarcok sora először a munkahelyen, aztán a szomszédok előtt, aztán az egyházi közösségben, a családban, végül saját magunk előtt is. Hogy már nem is vesszük észre az álarcot - álarcainkat a lelki tükör (gyónás) előtt sem. Egészen testre-arcra szabott kényelmes viseletté válhat - mindenre lesz csinos magyarázat és jóképű megoldás.

Ám van egy hely a világon, ahol egészen magunkra találhatunk: a szentségimádásban, ahol csak az én és te, azaz a hívő és Jézus néznek egymásra, s ebben a nézésben minden benne van, ebben felolvadnak a határok, feloldódnak az álarcok. Jézus előtt nincs értelme semmi titkolódzásnak, rejtegetésnek, hisz jobban tudja ő, mi lakik az emberben. Az ő végtelenül szerető mindenhatósága előtt testünk-lelkünk kiszabadul a békétlenség terhéből, s az igazság lelkét ajándékozza nekünk, hogy szabadok lehessünk.

-pa-

(Márciusi témánk: Hogyan szeret az Isten?)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu