Megnyitni a legszebb ajtót...

Unokáim gyöngykaréjában még a havas fenyves is dalra fakad: várjuk, jöjjön a karácsony, ragyogjon az ég a fákon. Növekednek a fák, a gyerekek, csevegő-csacsogó szókincsükbe varázslatosan szorul a ritkábban hallott fogalom, minő az advent. Az ötéves Krisztián rögtön magyarázza: az advent várakozás, hogy eljöjjön Jézus. Aztán már a körbeszéd veszi át "hatalmát": mindegyiknek van hozzászólása. A hetedik csöppség az anyja ölében megszületésre vár. Igen, ő lesz a kis vendég éppen karácsony táján, vagyis a Kisjézus ünnepe körül a családi továbblépés; igazi evangelizáció a népes társaságban, amelyik ebben a szent kötelékben növekszik a legtermészetesebb tartásban. Mostani pápánk mondata tárul elém: "Istenismeretünk (...) a kölcsönösségre alapozódik, olyan bizalomra, amely részesedéssé válik, s ennek következtében birtokolja a maga igazolását az egyesek megélt tapasztalatában." Nos, ez az advent teljes üzenete: a kölcsönösség, a bizalom, amely a megszentelt tapasztalat igazolása. Mert mire - kire várakozunk, ha nem az összetartás örömére, amikor a családok csokra az adventi koszorú, gyertyái a gyerekek, akik gyönyörűségesen ragyognak. Ismerkedésükben a világgal ha jelen van a krisztusi kicsi láng, később erős húsvéti gyertyává növekedhet.

Megnyitni a legszebb ajtót -: ez az advent, megtenni az első lépéseket befelé -, kézen fogni az apróságokat, s tán költői szóval - vagy anélkül az ígéret boldogságáról énekelni: - nem lezárt börtönudvar az életünk, nem rács és láger, hanem a legválságosabb időben is a Teremtő paradicsom-ékes helye, sziget, ahová megérkezik a csöndes hajó, délsziget, lobogással üzen a zászló, és mindig a megváltást hirdeti.

Minden advent a megvalósult üdvözítés újrakezdése: ismét-elindulás a szigetről végtelen vizekre. Csak a hit lehet biztos pont, a keresztény hit, amely részesedés "Jézus azon látásában, mely hiteles kifejezés - hivatkozási pont, hitünk lehorgonyozási pontja. (...) Ezen az úton váratlan út nyílik". Ez utóbbiakat is a Szentatya írja, s míg körülöttem nyüzsög a legifjabb unoka-nemzedék, tudom: még több a felelősség. Értük, s a világ valamennyi gyermekéért, akiket a közömbösség fenyeget. Az elárvulás. Az a másikfajta, ami magára hagyja a hit érték-házát, az Istent, és valamennyi várakozó örömet, jóllehet ezek - így vagy úgy - mindenkiben jelen vannak.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu