Múltidéző

Sarastro magánya

Toldalagi Pál legérdekesebb lírikusa volt a harmadik nemzedéknek. Azok a költői kifejezésformák, melyek kortársai líráját jellemezték, nála alig-alig bukkantak föl. Kezdettől tiszta, szép hangot ütött meg, napfényes tájait csak magánya és árvaságának tudata felhőzte el. Pedig egyáltalán nem volt magányos: édesanyjával élt együtt, s talán ez az életvitel is meghatározta szokásait.

Sarastrónak azért nevezték, mert egészen váratlanul elmélyítette hangját, mintha a pincébe költözött volna. Nem ott, hanem a Fővárosi Elektromos Művek egyik irodahelyiségében dolgozott, innen azonban vélt és valódi betegségei miatt hamar nyugállományba került, s többé nem is vállalt állást. Az épület, amelyben dolgozott, a Rózsadomb aljában állt (és áll ma is), munkája befejeztével nekiindult a meredek Zárda (ma Rómer Flóris) utcának, s rendszerint nálunk kötött ki. Anyámnak mindig kis csokrot hozott. Üldögélt a kanapén, s nem mulasztotta el "sarastrós" hangon megkérdezni: "Hogy vannak?... Hogy vannak?"

Máskor a Belváros felé vette az irányt. Ilyenkor Thurzó Gábornál kötött ki, vagy Pilinszky Jánossal kóboroltak búsongva. Egymásnak valók voltak, mindketten félénken, idegenkedve figyelték az ellenséges világot. Az irodalomtörténészek meg vannak győződve arról, hogy Pilinszky költészetét Toldalagié készítette elő.

Néha fel kell fedezni, küzdeni kell érte, holott sokkal többet érdemelne az utókortól. Lírájának egyetlen hőse hazugságok és ellenségeskedések között botladozó önmaga, újra meg újra a megtisztulás lehetőségét kutatva. Elég kevés hangot ütött meg verseiben, de azokat kibicsaklás nélkül. Halála alig-alig keltett feltűnést, a sírja körül megmaradt barátai álltak, "vert had", amint Rónay György írta Sarastro temetése című versében, "csupa invalidus", akik a koporsó után botorkáltak. "De mocskos / felhők közül a nap váratlanul kitört, / s egy tenyérnyi helyen éppoly kék lett az ég, / míg unott sírásók rád hányták a rögöt, / aztán a koszorúkat, mint rég a fiatalság / legszebb napjában."

Igazi felfedezést jelentett tíz éve Oldott magány címmel megjelent válogatott versgyűjteménye, Tarbay Ede gondozásában. A huszadik század spirituális lírájának leghitelesebb vallomásait olvashatjuk. Egy magát bűnösnek látó és láttató ember fohászkodik a kegyelemért, keresi a jóra s igazra vezető utat:

Vannak jelképeim és eszményképeim:

a kereszt, a Megváltó,

szent Ferenc s a szegénység.

És most a zárszó:

Vannak virágaim, mik láthatatlanok

van sírom intés

és én is meghalok (...)

Szenvedései, magánya rendkívül érzékennyé tették a túlvilági jelek érzékelésére. Ilyenkor a modern líra legszebb imádságos hangjai fakadtak föl belőle:

A kőre térdelsz, mégsem érzed, hogy fáj

a térded, mert előtted ott az oltár,

a gyertyák reszkető, mézsárga fénye

és Krisztus, aki olyan mintha élne.

És él is, mert a pap most felmutatja

az ostyát, mert testének egy darabja,

az élő Krisztus teste és a vére -

Vakít a gyertyák s az örökélet fénye!

(Az élő Krisztus)

Ebben a fényben látjuk, tudva azt is, hogy ott már nem magányos.

Rónay László, Fotó: Balla Demeter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu