"DOLGAIM ELŐL REJTEGETLEK"

Az Isten-kereső József Attila (12.)

József Attilát (1905-1937) évtizedekig ateista proletárköltőként állították elénk; Istenhez fűződő kapcsolatának beható tanulmányozása még várat magára.

E hiánypótlás szellemében - ám a teljesség igénye nélkül - a költő születésének századik évfordulóján az Új Emberben minden hónapban megismerkedhetünk József Attila egy-egy Isten-kereső versével - melyeket magyar költők felkérésünkre született elemzései, vallomásai bontanak ki. (Zs. G.)

József Attila

Milyen jó lenne nem ütni vissza

Mikor nagyokat ütnek rajtunk,

Milyen jó lenne nem ütni vissza

Se kézzel, se szóval,

Világitni a napvilággal,

Elaltatni az éjszakával,

Szólni a gyávaság szavával,

De sose ütni vissza.

Lelkeimmel pörölnöm kéne

S élvén is vagyok most a béke.

Kristály patakvíz folydogál

Gyémántos medrü ereimben.

Szelid fényesség az ingem

És béke, béke mindenütt,

Pedig csak én élek vele!...

Fölemelnek a napsugarak,

Isten megcsókolja minden arcom

És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem

A pusztaság fele.

1924. júl. 10.

József Attilának ez az 1924-es keltezésű verse nem tartozik a gyakran elemzettek-elmondottak közé. Annál nagyobb feladat közelíteni hozzá - vagy közeledni. Mielőtt valóban megtennénk ezt a gesztust, érdemes felidézni Scheiber Sándor szavait, József Attila istenes verseinek tárgy- és képzettörténeti háttere című, a költő tragikus halála után nem sokkal (1946-ban) keletkezett írásából: "József Attila istenszemlélete valahogyan rokonságot tart a középkori amor sanctus naivságával és Assisi Szent Ferenc istenmegélésének közvetlenségével. Ennek a gyermekded látásnak magyarázatát keresve, nővére egy mondatába fogódzunk: a korán eltűnt apának hiányérzete tette azt, hogy a kisfiú olyan sokat foglalkozott a Jóistennel. Ez a megállapítás talán istenes versei hangjára is jellemző. Apjára gondol, amikor Istennel beszél. Innen a szinte családias meghittség Istennel való kapcsolatában. Ha Istennel vagy Istenről beszél, egyszeribe leveti magáról nyelvének nehéz vértezetét, egyszerűvé válik a stílusa, s meghalkul a hangja. Ilyenkor hangjához színt, mondanivalóihoz szavakat keresve a Szentíráshoz és a legendához folyamodik." E finom megfigyelésekhez hadd tegyem hozzá egy nagyon hasonló poétikai élményemet: ugyanez az Isten-apa kettősség érhető tetten a tizenkilencedik századi késő puritán amerikai költőnő, Emily Dickinson verseiben is. Igaz, az ő életében nem az apa fizikai hiánya, csupán lényének jellegzetes új-angliai komorsága és merevsége teremtett olyan távolléti helyzetet, hogy élete igazi apaszívű szereplőjének a Teremtőt érezte. A verset olvasva, a mondanivaló kifejtéséért vívott fájdalmas küzdelmet tapasztalva eszünkbe juthatnak Németh G. Béla szavai is, József Attila "kétségbeesetten istenteremtő könyörgés"-éről. A költemény megírásának éve - 1924 - örömöket és megrázkódtatásokat egyaránt tartogatott a költő számára. Ebben az évben lett szegedi bölcsészhallgató, de ugyanebben az évben fogták vallásgyalázási perbe is. A szegedi professzor-poéta, Sík Sándor véleménye szerint (amit mások is megerősítettek) éppen a Milyen jó lenne nem ütni vissza lett a válasz a vádakra.

És milyen válasz! Bibliai alapja Máté evangéliuma ötödik fejezetének harminckilencedik verse, amely így hangzik: "Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem a ki arczul üt téged, jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is." Gyönyörű kiindulópont ez annak a szájából, aki rövid életében több pofont kapott, mint simogatást. S tény az is, hogy nem mindig reagált ilyen keresztényi-keresztyéni módon. De ez a reagálás, a bosszúvágynak ez a teljes hiánya beleillik a Scheiber-vázolta, mindenkor gyermeki Isten-megközelítésbe. Költőnk itt pontosan úgy bocsájt meg, ahogyan csak a gyermekek tudnak: egyszerűen, természetesen és maradéktalanul. Fenntartások és feltételek nélkül. Nem a bíráknak, de az egész világnak, amelytől még várja és reméli a jót. Ezt a természetességet erősítik meg a Világitni a napvilággal / Elaltatni az éjszakával sorok is, illetve az első versszak végén a visszaütés eshetőségének teljes, ismételt tagadása is: De sose ütni vissza.

A második versszak már jóval eklektikusabb, s így nehezebben is tekinthető át. A Lelkeimmel pörölnöm kéne szókapcsolat azt mutatja, hogy a vissza-nem-ütés talán kemény belső harc eredménye lehetett: egy, az ütést viszszaadni vágyó, illetve egy, azt tagadó lélek-rész között. A kristály patakvízről nekem, reformátusnak, óhatatlanul a 42. zsoltár Istenre szomjazó szarvasa jut eszembe, a Szelid fényesség az ingem pedig azt jelzi, hogy e tiszta, ünnepi öltözékben, a haragtól való megtisztulás eme ritka órájában Istene elé készül a vers írója. És valóban: a megteremtett egyéni béke, a napsugarak ereje az Ő közelébe viszi a szerzőt. Isten közelébe, aki nem csupán e békés, e megtisztult arcra ad csókot, hanem a költő minden arcára, a fényképeiről ismert dühösekre, durcásakra, kiengesztelődést és megbocsátást nem ismerőkre is.

Ilyen tehát az ingyen kegyelem, ha József Attila fogalmazza meg. Ez a kegyelem pedig újabb megtisztuláshoz, a jellem tökéletesedéséhez, kiteljesedéséhez, gazdagodásához vezet. A Legfőbb Jó további jó cselekedeteket szül, a tizenkilenc éves férfi-gyermek szinte a Messiáséhoz hasonló gesztusssal osztogatja szeretetét a világnak. És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem / A pusztaság fele. Szomorú, hogy a magyar Pusztaország, ez a mi saját Waste Land-ünk nem tudta József Attilát ebben a boldog és szent, adakozó nyugalomban megtartani. A nagy, rakott szekerek száma napról napra fogyatkozott, s a szépség és szeretet koldusának végül inkább a kérés, a könyörgés, mintsem az adni-tudás szavai maradtak. S végül a külső sötétség. Élete és pályafutása ismeretében hálát kell mondanunk Istennek a jó szándékkal, megbocsátással, emberszeretettel rakott "szekerek" kevésbé ismert József Attilájáért.

Petrőczi Éva

költő

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu