Különös Kéz

Bíborszín alkonyatban figyelni az őszbe öltözött fákat, nem csupán festőnek élmény. A látást erősítő színvilág, s a zöld, amely tavaszig nem harsonáz, a virágok ritkuló sora együtt a természet emberképe, kozmikus jelrendszere. Bennem ilyenkor növekszik az úti-kedv, mely leginkább a gyermekversek nagymesterének, Weöres Sándornak sorával mondatja ki az érzést: "Túl, túl messze túl, mi van a hegyen messze túl?" Rá kell jönni: valóban térkép a táj, benne - rajta valamenynyi domb, patak, bujkáló vízmosás titok-rejtegető. Jó észrevenni a mikrokozmoszt, s benne a nagy egészet, amely aligha tárul meg sok ezer kilométerekben, ha valaki nyakába veszi a földi égtájakat.

Bevallom, sokat és sokaktól olvastam izgalmas-lázas könyveket, melyek útikalauzul szolgáltak, például Passuth LászlóÖrök Hispániáját, mielőtt nekivágtam volna a messzeségnek. S persze ott vannak a versek, zenéjükben lélekritmus, képeikben folyó, város, hegy, mező. És a kocsi, mely elé az idő lovait fogták. Kalász Márton, a keresztény gondolatokban bensőséges poéta írja: Óramutatók ezek a fémzöld tuják - / klastrom a ház; kívül vézna rigó kiált, / s aranyeső zúdul le a kertek vörösréz / falán- sodrából bukkan föl a különös Kéz, / mely ragyogva leng át, ezen az alkonyon... A vers évszaka a tavasz ugyan, de a részletképek őszbe hangolva is ugyanazt súgják a Kézről, amely halhatatlanságában a teremtőerő jelképe, s továbbmozgatója a változásoknak. A romantikusnak titulált bolondos William Blake, az angol látnok-poéta, a rézmetsző tájra, bércre, mezőre ezt írta: minden rész emberkép, felhő, csillag, meteor, / fű, fa, virág, bokor, / minden forrás, berek: / mind messzi emberek. Vagyis rejtelmes találkozás a földdel, országokkal, vágyakkal sétautakon, és persze az idővel. A lovak a szekér előtt egyhangúan baktatnak...

Az őszi alkonyon a menny tékozolja színét. Csak üldögélek a kocsin, mint gyermekkoromban, amikor falun a mezőre indultunk a kiszedett krumpliért, letört kukoricáért, a zöldségekért. És a távlatokért, amelyek arra húzódtak, túl a hegyeken, ahol még nem jártam. Elértem már a messzeségeket?

Jókora könyv előtt tűnődöm e sorokat írván; Borovszky Samu híres megye-monográfiái közül a nógrádit lapozgatom, megállok egy-egy neves személynél, helynévnél, fotónál, metszetnél, s rájövök: bár ismerem e tájakat, folyton újat hoznak, emlékekbe ágyazottan a hazát, a kis pátriát, ahol ifjan éltem, gyermekként barangoltam évszakok során. A hó, ha ellepte a dombokat, bakancsban tapostam a havat a mereven álló erdők felé az utat, ha jött a nyár, paskoltam a patak selymes vizét, s örültem: anyám vár otthon a rózsás bejáratú ajtónál, s tálalja az ebédet öreg eperfánk alatt...

Halad a szekér, s bár újra visszatér az álom az elmúlt valóságból, már olyan, mint ez a kép itt, a falon. Vincze Lászlótól, a krúdysan álmodozó, gyermeklelkű művésztől kaptam a minap: őszi táj a látvány az esztergomi Duna partjáról, egyenesen a főtemplomra; igen, ez a templom, és ezek a fák, de kiemelve a megszokott látványból. Maga a messzeség, amely egyre hív, és a lovaknak nem szabad megtorpanniuk a szekér előtt...

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu