Egy népszavazás hordaléka (19.)

Az esélyegyenlőségről

Hogyan lehet kitörni abból a teljesen hipokrita helyzetből (Egy népszavazás hordaléka - 18. rész - a szerk.), amelybe a nemzetközi közösség évtizedek óta lavírozta magát a kisebb-nagyobb etnikai közösségek ügyében? Úgy, ha a közfelfogás ezekben a közösségekben nem potenciális szektákat vagy paramilitáris alakulatokat lát, hanem olyan csoportokat, amelyek a társadalmak egészséges sejtjeiként működnek. Nekünk, magyaroknak is be kell viszont látnunk, hogy Nyugaton nem minden etnikai közösség olyan békés természetű, mint az elszakított magyarok. Északírek, baszkok, korzikaiak ugyancsak gyakorta robbantottak és robbantgatnak mind a mai napig, s ennek sajnálatos következményeit pedig minden kisebbség, szerte a világban, megérzi. Ezért nincs könnyű helyzetben egyetlen nyugati politikus sem, akinek országában ilyen harcias csoportok tevékenykednek. Milyen érveket hangoztasson a közép-európai kisebbségek védelme érdekében, amikor a saját hazájában a kisebbségek soraiban terroristák is találhatók? Nem mintha az a "veszély" fenyegetne bennünket, hogy aktív nyugati politikusok önként és nyíltan kiállnának a közép-kelet-európai kisebbségek védelme érdekében, de az ő szempontjaikat is fontos figyelembe venni, amikor nemzetközi szinten próbáljuk orvosolni a kisebbségek bajait. Az általánosítgatás veszélyes, és éppen a kisebbségek vonatkozásában alkalmazhatatlan. Az sem járható út, hogy minden egyes kisebbség speciális helyzetére szülessen nemzetközi megállapodás. Ez alkalommal is az egyedi és az általános dialektikája segít, annál is inkább, mert a probléma kezelésére már létezik nemzetközileg elfogadott norma, mégpedig a pozitív diszkrimináció.

Mint köztudott, az egyenlőség elve sokszor sérül - az emberi jó- vagy rosszindulattól függetlenül - már csak a számarányok miatt is. Ha egy kisebbségi tankönyvet ötezer példányban nyomtatnak ki, az fajlagosan lényegesen többe kerül, mint a hasonló, a többség számára íródott és ötszázezer példányban kiadott könyv. E primitívnek látszó példa jól kifejezi a lényeget. A pozitív diszkrimináció elvét világosan kifejti a Velencei Bizottság által kidolgozott kisebbségvédelmi egyezménytervezet, mert a szövegezők az egyenlőség elvéből indulnak ki. Az egyenlőség elve csak akkor valósulhat meg, ha a kisebbségi létből fakadó hátrányos helyzet, azaz az egyenlőtlenség megszűnik. Egy másik, gyakran (túl gyakran használt) fogalom is kifejezi a lényeget, ez pedig az esélyegyenlőség. Minden kisebbségvédelmi hivatalt, minisztériumot át lehetne keresztelni esélyegyenlőségi minisztériummá, mert egyetlen hivatásuk az egyenlő esélyek biztosítása (már ahol ez lehetséges) kellene hogy legyen, az élet minden területén.

"A kultúra mindenekelőtt"

A kulturális jogok - amennyiben tiszteletben tartják őket - az esélyegyenlőséget vannak hivatva szolgálni, és a korábban már említett szintézist teremthetik meg az egyéni és a kollektív jogok gyakorlása között. Valójában melyek a kulturális jogok? Az identitáshoz, így a kulturális identitás megválasztásához és vállalásához való jog, a kulturális közösség szabad megválasztásának joga, az anyanyelv használatának joga mindenütt, ahol kisebbségek élnek, az anyanyelven való írás, publikálás joga, az anyanyelven készült alkotások terjesztésének joga, az anyanyelv oktatásának joga, az anyanyelven való tanulás joga az óvodától az egyetemig, továbbá az anyanyelvi kulturális intézmények (múzeumok, színházak, könyvkiadók és nyomdák, lemezkiadással foglalkozó cégek stb.), kulturális intézetek alapításának és működtetésének, valamint a kisebbségi kulturális intézetek más, hasonló nemzetközi (anyaországi) intézményekkel való kapcsolattartásának a joga.

Amint látjuk, ebben a felsorolásban az egyéni jogok keverednek a kollektív jogokkal. Nem azért, mert ezt bárki manipulációs szándékkal, készakarva elegyítené, hanem azért, mert a kultúra jellege ezt megköveteli. Jellemző módon az 1948. december 10-én elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 27. cikkének első bekezdése, bár az egész nyilatkozat az individuális jogokra épül, ha kultúráról beszél, kénytelen elismerni annak közösségi keretek között való megvalósulását. Minden személynek joga van a közösség(kiemelés tőlem. F. Á,) kulturális életében való szabad részvételhez, a művészetek élvezéséhez, valamint a tudomány haladásában és az abból származó jótéteményekben való részvételhez. Az az elképzelés, amely szerint a kulturális élet kizárólag az egyes ember vagy emberek akcióinak produktuma, s annak ereje a részvevők számának összeadásával növekszik, súlyos eltévelyedése az európai gondolkodásnak, a korábbi európai kulturális tradíciók követésének tökéletes feladása. Itt derül ki, hogy az emberi jogok szövegezői talán jó jogászok voltak, de fogalmuk sem volt a kultúra mibenlétéről, hisz a kultúrának az egyik legfőbb jellegzetessége, hogy képes az individuum és a kollektívum között harmóniát, összhangot teremteni.

A kultúra jellegének behatóbb tanulmányozása révén egy másik megközelítésből is ugyanehhez az eredményhez jutunk. A kultúra és a kulturális jogok biztosítják egy erős öntudattal bíró kultúra egyediségét, de ugyanakkor azt is lehetővé teszik, hogy olyan szellemiség érvényesüljön, olyan célokat fogalmazzunk meg, amelyek által az egyetemesség szempontjai is érvényesülnek. Egyediség és egyetemesség, a kettő nem zárja ki egymást, sőt legnagyobb szellemi nagyságaink életművei, többek között Bartók és Kodály munkássága jól példázza, hogy ez a szintézis a gyakorlatban miként valósulhat meg.

Stéphane Pierret-Caps e gondolatmenettel kapcsolatban idézi Patrice Meyer-Bisch egy megállapítását, amely A kulturális jogok, az emberi jogok egyik, kellően fel nem tárt kategóriája című alapvető fontosságú tanulmányában olvasható: A kulturális identitás két arca: a megkülönböztetést és az összetartást közvetítő identitás, jog a különálláshoz és jog az egyetemességhez. Egy emberi jogról akkor mondhatjuk, hogy kulturális jog, ha célja a jog alanyának olyan azonosítása, amely az egyedi felől halad az egyetemes felé (és megfordítva). Figyelemre méltó, hogy az idézett részhez Pierret-Caps a következő megjegyzést fűzi: Az ember kulturális jogaiban az egyedi és az egyetemes, az egy és a többes él rejtélyes szimbiózisban. Ez a szimbiózis áll a kulturális jogok ambivalens természetének hátterében, ezért mondhatjuk, hogy ezek egyszerre egyéni és kollektív jogok.

Ha a kulturális jogokat mint egyéni jogokat vesszük, ezek általában a mássághoz való jogban nyilvánulnak meg. Egyéni jog ahhoz, hogy mindenki önmaga lehessen, jog a kulturális önmeghatározáshoz - ez a jog tehát az egyenlőség és a meg nem különböztetés elvének hatáskörébe tartozik, amelyek nélkül nem létezhetne az ember legalapvetőbb joga. Következik belőle a kultúra, éspedig a nyelv megválasztásának szabadsága, az oktatáshoz, a kulturális örökséghez és a valláshoz való jog. Látható tehát, hogy a kisebbségi vetületek igenis megtalálhatók az emberi jogok egyéni jogok felőli megközelítésében is.

Hát akkor miről is beszélünk? - kérdem én, ha a kulturális, kollektív jogokhoz az egyéni jogok megközelítése felől is el lehet jutni? A nyers hatalmi, politikai érdek az, amely egészséges gondolkodásunkat rombolja immár több mint egy évszázada. A hatalmi érdekek érvényesítéséhez kellett egy ideológiai "öntetet" készíteni. Az előre elkészített öntettel minden eredeti gondolatot emészthetetlenné kellett tenni, azért, hogy lehetőleg senki se értse a lényeget, miről is van szó.

Amint már korábban, nem véletlenül említettem: az idő elérkezett, hogy hozzákezdjünk a Kelet és Nyugat között húzódó, szellemi berlini falak leépítéséhez is.

(Folytatjuk.)

Fasang Árpád,

volt UNESCO-nagykövet

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu