Szentírás-magyarázat

Ami a császáré, és ami Istené

Évközi 28. vasárnap - Mt 22,15-21

Jeruzsálemben vagyunk, a virágvasárnapot követő napokban. A város az ünnepre készülődik, a választott nép vezetői jogcímet keresnek arra, hogy ítélőszékük elé állítsák Jézust: el ne rontsa a közelgő ünnepet. Most a farizeusok vetnek tőrt neki: "Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?"

Adót fizetni senki sem szeret. De a római hatalom alatt élő zsidók még Isten ellen való véteknek is érezték, ha - kénytelen-kelletlen - eleget tesznek a császár törvényének. Hiszen ezzel uruknak ismerik el azt, aki hódítóként tolakodott közéjük. Megszegik vele a törvényt: "Féld a te Uradat, Istenedet, és csak neki szolgálj!" (Másodtörvény 6,13). Épp ezért a farizeusok kérdése nem így hangzik: "kell-e adót fizetnünk a császárnak?", hanem így: "szabad-e..."

A helyzetet még bonyolultabbá teszi, hogy a kérdezők igazában nem tanulni akarnak Jézustól (akit persze hízelgő szavakkal szólítanak meg). Azért tudakolják az álláspontját, hogy bármit mond, ellene fordítsák. Ha azt mondja: "nem szabad", följelentik mint lázítót. Ha azt mondja: "szabad", elhíresztelik róla, hogy gyáva megalkuvó.

Jézus válasza kétszeresen meglepő. Egyrészt, mert kikerüli vele a kelepcét, amelyet állítottak neki. Másrészt, mert nemcsak a farizeusoknak felel, hanem nekünk is, akik kétezer év múlva Mesterünknek valljuk. Úgy felel, hogy egy gondolkodásmódra tanít meg: "Kié ez a kép és a felirat?"

Az ókorban a pénzdarabokra vert kép nem puszta dísz vagy hitelesítő szimbólum volt, hanem az uralkodó méltóságának hirdetője is. Mi sem jellemzőbb, mint hogy Suetonius szerint Tiberius császár felségárulóként büntette azt, akiről kiderült, hogy a császár képével díszített pénzdarabot illemhelyre vagy bordélyba magával vitte. Jézus kérdése arra figyelmezteti a farizeusokat, hogy aki használja ezt a pénzt, valamiképpen már urának ismeri el a császárt; akkor jár el következetesen, ha az általa elrendelt adót is megfizeti.

Az igazi "tanítás" eztán következik: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené." Ha a pénzérme a császár képét hordozza, az ember viszont Isten képére teremtette.

Az és kötőszó Jézus mondatában mellérendelő szerkezetbe kapcsolja a császárt és az Istent, mégsem helyezi egy szintre őket. Máshol - épp Máténál, a hegyi beszédben - olvassuk Jézusnak egy emlékezetes kijelentését: "Senki két Úrnak nem szolgálhat. Mert vagy gyűlöli az egyiket, és a másikat szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig szereti" (Mt 6,24). Nem arról van tehát szó, hogy gazdasági, világi ügyeinkben kisebbik urunk, a császár adófizetői vagyunk, belső, vallási életünk Ura pedig az Isten. Egészen Istené vagyunk, mégis szabad adót fizetnünk a császárnak, mert nem Istentől vesszük el, amivel neki adózunk. Isten nem vetélytársa a császárnak. Szabaddá tesz minket arra, hogy jó állampolgárként megfizessük az adót, de arra tanít, hogy minden ügyünket annak az alapvető, teljes odaadásnak égboltja alatt rendezzük el, amellyel neki - Teremtő Atyánknak - tartozunk.

A modern élet és közbeszéd csapdái közt különös tanulsággal is szolgál ez az evangéliumi szakasz. A hívő embert ma is igyekeznek sarokba szorítani: bármit mond, ellene fordítják. Az előre elkészített válaszokon túl ma is kínálkozik a Jézustól tanult megoldás: Istennek minden emberi ötletet meghaladó bölcsességére és nagyságára rámutatni.

Jelenits István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu