José Carreras Budapesten

Hangja már nem úgy szól, ahogyan azt például lemezfelvételei őrzik számunkra. Törékenyebb lett, ahogy ő maga is, jóllehet másfél évtizede - csodával határos módon - felépült halálos betegségéből. Most is, Erkel színházbeli koncertjén - mintha csak betegágyát hagyta volna ott - kimért mozdulattal lép a zongora mellé. Nem kirobbanó tenor szólamokat hallunk - egy megfáradt, de ma is gyönyörű színű hang árad, mely megtörten és a szárnyaló magasságok híján is megigéz.

A művész az arc nélküli - de egy emberként lelkes - közönség előtt áll, melynek élete legtöbb idejét ajándékozta. Olasz és spanyol szerzők dalait énekli. Hangja hullámot vet, magával hív, s ha vele merészkedünk, felébreszti érzelmeinket - egész lényünkkel, zsigereinkben is sejtjük - az ének fájdalma, szenvedélye, indulata, lemondása a miénk is. Hazaértünk. Elmerülünk.

Mint amikor a hatalmas víz körülborít, részévé ölel, s valamennyi mozdulat, maga az idő is lelassul, vagy tán mi hagytuk odakint a perceket, minden különös hangsúlyt kap, a külvilág hangjai, történései csak messziről, elmosódottan, tompán jutnak el hozzánk. Más világban vagyunk, amely igazán a miénk.

Nem parttalan a mélységgel való találkozás. Egy-egy elinduló dallam kiteljesedik, majd mikor véget ér, felbukkanunk, várva, hogy újra magával ragadjon egy emberi hang. Egy emberi hang, melynek varázsa és mulandósága saját hivatásunkra emlékeztet. Amikor az utolsó dal hullámai közül is kiemelkedünk, úgy érzem, a lassan tisztuló messzeségben egy hajó távolodik egyre, s fedélzetén egy idősödő férfi fáradt mosollyal int felénk.

szigeti

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu