Mit és hogyan tettek?

Vértanúk a magyar történelemben

Október hatodika. Mindenkinek az aradi tizenhárom neve ötlik föl, még ha az érettségiző korúak közül is talán kevesen vannak, akik valamennyiük nevét föl tudnák sorolni. Kit tekintünk vértanúnak a nemzeti emlékezetben, s hogyan vélekedik erről a történész? Erről kérdeztük az 1848-49-es időket kutató történészt, Hermann Róbertet.

Mi a vértanúság fogalma a történelemben, különösen a magyar történelemben? Azaz: kit nevezünk vértanúnak, mitől válik valaki azzá?

- A vértanúság eredetileg vallási fogalom. Általában keresztény vallási fogalomnak tartjuk, de azt látjuk, hogy az iszlám vallásnak is megvannak a maga vértanúi: azok, akik a hitharc áldozatai lettek, akár más mohamedánokkal, akár a keresztényekkel szemben. Kritériuma az eszméért vállalt vagy elszenvedett erőszakos halál, amely mintegy megdicsőíti azt, aki elszenvedte. "Deszakralizálódása" szerintem a hispániai reconquista, majd a keresztes hadjáratok, aztán az európai oszmánellenes harcok során ment végbe, de a XVI-XVII. századi vallásháborúk és -üldözések is bőven "produkálták" mindkét oldalon a vértanúkat. A magyar történelemben a vértanúság fogalma ugyanezekkel a kritériumokkal írható le. Itt talán Gellért püspök az első "magyar" vértanú, s a korabeli politikai közbeszédben nyilván ekként szerepeltek a pogánylázadások más áldozatai is. Utánuk, tudtommal, hosszú szünet következik, egészen az oszmánellenes harcokig. Érdekes, hogy a mohácsi csata előtt a magyar haditanács egyik résztvevője arra szólította fel az egyik, a táborban lévő püspököt, írjon a pápának, hogy a csata napját nyilvánítsa huszonötezer magyar vértanú napjává. A XVII. századi függetlenségi és vallásháborúk során mindkét oldalon sok egyházi személy esett a katonai önkény áldozatául, de vértanúknak tekintették az 1687. évi eperjesi vértörvényszék áldozatait is.

A vértanúság történelmi vagy inkább erkölcsi, érzelmi fogalom-e?

- Történelmi fogalomnak nem nevezném, mert nem írható le szabatosan. Erkölcsi tartalma mindenképpen van, hiszen az áldozat valamilyen eszméért adja életét, s a vértanúhalál egyben meg is nemesíti őt. S persze mindenképpen érzelmi fogalom, hiszen csak egy szűkebb-tágabb közösségnek az illetővel és céljaival való érzelmi azonosulása következtében lesz valakiből a közbeszédben vértanú.

Az aradi tizenhármat mióta nevezi a történettudomány és mióta a nemzeti emlékezet vértanúnak?

- A nemzeti (és tegyük hozzá, a korabeli demokratikus-liberális nemzetközi) közvélemény kezdettől vértanúként tekintett a tizenhármakra. A történettudománynál a kezdeteket nehezebb meghatározni, mert az első történeti munkákat még a kortárs résztvevők írták, akik a közvélemény hatása alól nemigen vonhatták (s nem is akarták kivonni) magukat. Az 1867 után megjelent történeti, s főleg a történeti népszerűsítő munkákban viszont már következetes ez a szóhasználat, s azóta rendszerek jöttek és mentek, de az ezzel kapcsolatos közmegegyezés maradt.

A vértanúság esetében a tudományos minősítés hat-e a nemzeti tudatra, vagy a nemzet kollektív emlékezete és érzelmi állapota teszi vértanúvá a történelemben, a történelem tudományában is az egyes személyeket?

- Jómagam inkább az utóbbira hajlok. A nemzeti emlékezet és a nemzet érzelmi azonosulása nélkül ugyanis senkiből sem lehet vértanút "csinálni". Sőt, sok esetben a nemzeti emlékezet erősebben rögzíti a vértanúság tényét, mint a vértanúvá vált személy tényleges tevékenységét, ennek tipikus példája Batthyány Lajos esete. Róla a közvélemény jó része máig is csak azt tudja, hogy ő volt az első független felelős magyar miniszterelnök, s hogy 1849. október 6-án kivégezték; de hogy miniszterelnökként mit tett, hogy az ő nevéhez fűződik az önálló magyar hadsereg megteremtése, ezt a történettudomány minden törekvése ellenére sem sikerült eléggé tudatosítani a közvéleményben.

A mindenkori jelen - ez a tapasztalatunk - olykor átértékeli a vértanúságot. Az aradi tizenhárommal kapcsolatban ez egységesen maradandónak tűnik. Máskor ellenben - például Szamuely Tibor, Ságvári Endre és mások esetében, azután például Nagy Imrével kapcsolatban - nem egységes a nemzeti megítélés. Mivel magyarázható ez a történelmi időben változó vértanú, illetve mártír fogalom. Egyáltalán: azonos értelemben vagy különbségtétellel használhatjuk-e a vértanú és mártír fogalmakat?

- A kérdésben megfogalmazottak is azt erősítik, amit az előbb mondtam, tudniillik hogy a nemzeti közvélemény érzelmi azonosulása nélkül senkiből sem lesz (tartósan) vértanú. A kommunista párt negyven éven át próbált a mozgalom minden halottjából vértanút csinálni, az illetőkről iskolát, teret, utcát, lakótelepet, úttörőcsapatot, KISZ-alapszervezetet meg ki tudja, mi mindent neveztek el, de "vértanúságuk" abban a pillanatban semmivé lett, amint a politikai támogatás eltűnt mögülük.

Néhány esetben persze a dolog vitatható: jómagam nem venném egy kalap alá Ságvári Endrét Szamuely Tiborral vagy Korvin Ottóval, s úgy vélem, hogy az 1944-45. évi ellenállás valamennyi halottját (pártállásra való tekintet nélkül) a nemzeti ügy vértanúinak tekinthetjük, hiszen teljesen mindegy, hogy milyen megfontolásból harcoltak a megszálló hadsereg és magyar kiszolgálóik ellen. Későbbi példával élve, Rajk Lászlót és társait tekinthetjük az 1949-56 közötti törvénysértések áldozatainak, de mártírnak nem tartom őket, hiszen voltaképpen egy belső leszámolás áldozatául estek egy olyan rendszerben, amelynek megteremtéséért maguk sem a legtisztább eszközökkel küzdöttek. Nagy Imre esete más: őt és társait részint harminc éven át próbálták kitörölni a nemzet emlékezetéből, pontosabban, méltán bűnhődő árulókként mutatták be őket, s ez nem maradt egészen hatástalan. 1989-90 után viszont ugyanaz lett a bűnük, ellenkező előjellel, mint előtte: hogy a kommunisták közül jöttek. Ez már napi politikai kérdés, ahogy az a gusztustalan igyekezet is az, ahogyan az utódpárt bizonyos vezetői megpróbálják önmagukat az ő utódjaikként bemutatni, ugyanakkor meg rájátszani a Kádár-rendszerrel kapcsolatban mindmáig meglévő nosztalgiákra. Nehéz dolog egyszerre az áldozat és a hóhér örököseinek is lenni.

Mi az oka annak, hogy a jelen korhoz közelebbi események szereplőit nevezzük vértanúnak, illetve mártírnak? Pedig a régebbi múlt is kínálna ilyen személyiségeket.

- Talán az, hogy a szakrális vértanú fogalom a XVIII-XIX. század fordulóján átadta helyét a (nemzeti) politikai vértanú fogalomnak, s hogy a nemzeti mozgalmak vértanúi - ellentétben a korábbi korok vértanúival - az adatok sokasága miatt egyéníthetőbb, megismerhetőbb emberek.

Milyen tulajdonságok kellenek a vértanúvá váláshoz, vagy a történelmi "véletlen" tesz valakit azzá?

- A legfőbb tulajdonság az eszme, az ügy következetes képviselete (vagy annak látszata). Ugyanakkor sok múlik a véletlenen is. A vértanúnak a halál bekövetkezte előtt már nemigen van választási lehetősége: de azt tudjuk, hogy például Nagy Imre és társai a kezdet kezdetén még választhattak volna. Batthyány számára is adva volt legalább kétszer a szökés lehetősége, de nem tette, mert a büszkesége és a tiszta lelkiismerete nem engedte. Az aradi vértanúk egy része is menekülhetett volna a fegyverletétel előtt vagy után, mégsem tették, mert bíztak a győztes belátásában és nagylelkűségében. Nem úgy álltak a hadbíróság elé, hogy "kérem, én büszke vagyok arra, hogy Kossuth zászlaja alatt szolgáltam", hanem menteni próbálták magukat. Ugyanakkor a végső megítélésben soha nem az számít, ki mit mondott a hadbíró előtt, hanem hogy mit és hogyan tett, mielőtt a földi ítélőszék elé került volna. Jellemző tény, hogy 1849 után a cs. kir. adminisztráció megpróbálta megteremteni a maga mártírjait is: Lamberg Ferenc, Theodor Baillet de Latour, Zichy Ödön, Heinrich Hentzi és még sokan mások kerültek e virtuális Pantheonba. Manapság azonban senki sem tekinti őket mártíroknak.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu