Botos Máté

Újabb magyar király a boldogok sorában

Szentatyánk október 3-án boldoggá avatja IV. Károly osztrák császárt és magyar királyt. Ennek a gesztusnak óriási a jelentősége, hiszen egy olyan birodalom utolsó uralkodójáról van szó, akinek államát a nemzetiségi törekvések robbantották szét, anakronisztikusnak tartva a nemzetek fölötti dinasztia eszméjét és a császárságot mint államformát. Ugyanakkor a Közép-Kelet-Európát a XX. században sújtó diktatúrák más megvilágításba helyezik az egykor a nemzeti kibontakozás ellenségének tekintett Habsburg-házat és annak utolsó képviselőjét. Ugyanis nemcsak azt mondhatjuk, hogy IV. Károly személyében egy, a mai kor elfogulatlanabb szemlélője számára is kevéssé elutasított politikus erkölcsi rehabilitációjáról van szó - ami önmagában is érdekes, hiszen a csehek, a szlovákok, az osztrákok, a horvátok, szlovének is éppúgy magukénak tekinthetik ezt a történelmi személyiséget, mint mi, magyarok -, hanem arról, hogy az erényeket hősi fokon gyakorló királyi személy kerül az egyház által elismert boldogok közé. Nem politikusként, hanem emberként mutatott követendő példát, mert ha rövid uralkodása alatt tévedett is, annak következményeit mindig vállalta, és igyekezett mindig a saját szempontjain felülemelkedve dönteni.

Károlyt 1916. december 30-án koronázták meg Budapesten, a Halászbástyán, ahol - a koronázások történetében először és utoljára - a magyar himnuszt énekelték, nem az osztrákot.

Az új császár-királynak egy felbomlófélben levő birodalmat kellett volna az egyre kilátástalanabb küzdelemnek tűnő I. világháborúból sikerrel kivezetnie. Károlyban őszinte békevágy élt, hiszen trónra lépésétől kezdve folyamatosan arra törekedett, hogy valamiféle előnyös békeszerződéssel kiléphessen a világháborúból úgy, hogy a Monarchia intézménye is érintetlen maradjon. Szövetségese, a Német Császárság azonban csak területveszteség nélküli békeszerződést volt hajlandó elfogadni, amire az antanthatalmak viszont elutasító magatartással válaszoltak. Károly ezért a németek jóváhagyásával óvatosan puhatolózott a szembenálló hatalmaknál, ám ugyanakkor II. Vilmos tudta nélkül különalkukra keresett lehetőséget. 1917 elején az antanttól egy olyan jegyzéket kapott, amely a Monarchia területi integritását nem sértette, ugyanakkor lehetőséget hagyott a németek nélküli kilépésre a háborúból. Ugyanebben az időben Woodrow Wilson amerikai elnök a szenátus előtt felvázolt egy olyan béketervet, amelyben kiemelt szerep jutott a nemzeti önrendelkezésnek. Ezt a két javaslatot Károly összekapcsolta egymással, és - tévesen - a Monarchia elleni tervként értékelte, így elutasította. A háborúból végül nem tudott kilépni, a katonai vereség kényszeríthette a kapitulációra.

Magyar királyként egyik első lépése volt, hogy a miniszterelnököt, Tisza Istvánt lemondatta. Károly választójogi reformokkal és a nemzetiségeknek adandó kisebb engedményekkel kívánta megőrizni a Monarchia egységét, de ezzel a magyar kormány (Wekerle Sándorral az élén) nem értett egyet. Károly elképzelései szerint 1918 októberében az osztrák területeket autonóm egységekből álló szövetségi állammá alakította volna, ám a birodalom népei ekkor már inkább autonóm nemzeti tanácsokat hoznak létre. Politikájának kudarcát és a háború elvesztését belátva ezért előbb 1918. november 11-én Ausztriában, majd 13-án Magyarországon mondott le a kormányzásról, s miután november 12-én Ausztriában, november 14-én Csehszlovákiában, november 16-án pedig Magyarországon kiáltják ki a köztársaságot, családjával együtt Svájcba költözik. A trónigényét azonban fenntartja, és bízik a restauráció lehetőségében. Az 1918-as első osztrák köztársaság távollétében megfosztja jogaitól, aKárolyi Mihály-féle polgári demokratikus, majd szovjet-Magyarország viszont megfeledkezik a Habsburgok trónfosztásáról. Az - egyébként bizalmi embereként ismert, hiszen általa a Monarchia flottájának vezetőjévé kinevezett - ellentengernagy, Horthy Miklós távolléte idején antantsegítséggel felszámolja a bolsevizmust, ám amikor Károly 1921. március 27. és április 5. között visszatért Magyarországra, s a hatalom átadására vonatkozóan tárgyalásokba bocsátkozik vele, Horthy elutasítja. Károly király Szombathelyre vonul, innen szólítja fel Horthyt a hatalom átadására - hiába. Mivel Károly ellene volt az erőszakos hatalomátvételnek, tudomásul vette a történteket, és antant-kísérettel visszatért Svájcba. Másodszor 1921. október 20-án tért vissza repülőgéppel Nyugat-Magyarországra, ahol ellenkormányt alakított, feleskette a magyar hadsereg ott állomásozó erőinek vezetőit, s katonai behívókat küldetett szét Vas és Zala megyében. A király és csapatai vasúton indultak meg Budapest felé, Horthy azonban értesülvén az akcióról, október 23-án a kormánycsapatok körülzárták a királyi katonákat. A fogoly királyt előbb Tatára, majd Tihanyba szállították, ahonnan végül az antant Madeira szigetére száműzte. Itt halt meg harmincöt évesen, spanyolnáthában.

Károly bukásában alapvetően a külső körülmények játszottak szerepet: ha békeidőben kerül a trónra, alighanem ma sikeres politikusként emlékezünk rá. A nemzetközi helyzet azonban lehetetlenné tette egyfelől császári, majd később pusztán magyar királyi kormányzását: a versailles-i békerendszer ugyanis tiltja a Habsburg-ház restaurációját a Közép-Duna-medencében. A győztes hatalmak között ugyanis elsősorban a Francia Köztársaság látott veszedelmes vetélytársat a Monarchiában, és igyekezett azt a nemzetiségi határok szerint feldarabolni, illetve a köztársasági államformát kialakíttatni az utódállamokban. Habsburg-Lotharingiai Károly ennek a törekvésnek többszörösen is az útjában állt. Talán nem túlzás azt állítani, hogy végső soron két világnézet küzdelmének áldozatává vált: felelősségteljes katolikus uralkodóként szembekerült a korabeli modernizációs messianizmussal, amely nem tolerálta sem a hagyományos intézményrendszert, de a hagyományos értékrendeket sem. Károly eltávolításával a keresztény monarchia eszméje is megszűnt alternatíva lenni, s az általa képviselt reformer-konzervativizmus már nem találhatott visszhangra a szociális forradalmak ígéretétől megriasztott vagy éppenséggel megrészegített világban.

IV. Károly boldoggá avatásának üzenete kettős: egyfelől azt üzeni nekünk, mai katolikusoknak, hogy minden feladat, pozíció, hatalom olyan felelősséggel terhel, amely alól kibújni nem lehet. Másfelől azt, hogy a XX. század politikai kísérletei után ideje újraértékelnünk azt a politikát, amely nem ígért lehetetlent, tisztességes megoldásokra törekedett, s amely emberközeli és emberközpontú volt, még akkor is, ha ezen fennmaradása múlott. Boldog Károly nemzeti királyaink mellett újabb példás életű katolikus hősünk, aki magánemberként és közéleti személyiségként egyaránt érvényre tudta juttatni a keresztény hit igazságait. Ez Közép-Európa és egyben Magyarország ajándéka a keresztény gyökereire utalni nem kívánó Európának, 2004-ben.

(A szerző történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu