Szent Ferenc mesterhegedűje

Jelentőségteljes liturgikus szokás, hogy szentjeinknek általában nem a földi születésnapját, hanem haláluk évfordulóját ünnepeljük. Assisi Szent Ferenc esetében is így van ez, akinek halálát ünnepének előestéjén, október 3-án, alkonytájban, "tranzitusként" idézi fel, vagyis az Úrhoz megérkező ünnepi átmenetként újítja meg emlékezetében a ferences család.

Amikor valaki Ferencet halálos betegként jókedvűnek látta, megütközött viselkedésén, és kérdőre vonta őt: illik-e így viselkedni, szemközt a halállal. Egyszerű választ kapott: Hagyj engem, testvér, hadd örvendezzem betegségem idején az Úrban és dicséretében, mert a Szentlélek kegyelmének közreműködésével oly szorosan egyesültem Urammal, hogy irgalma révén nyugodtan tudok ujjongani benne, a Fölségesben (PL 64).

Életének utolsó két évében testi-lelki szenvedés és fájdalom gyötörte Ferencet. Ifjúkora óta maláriában szenvedett, amelynek kísérőjelenségei mind erősebbekké váltak. Egyiptomi tartózkodása óta a trachoma is kínozta, amely erős fejfájással és folytonosan növekvő fényérzékenységgel jár, míg végül majdnem teljesen megvakult. Böjtölése bél- és gyomorfekélyt idézett elő nála, ehhez járult még lép- és májbetegsége, vérszegénysége, vízkórsága, majd mélységes depressziója. Ferenc anynyira legyöngült, hogy már járni sem volt képes. San Damianóba vitték ápolni, élete legsötétebb éjszakáját ott élte át. Úgy érezte, hogy a pokol erőinek van kiszolgáltatva, és végképp kudarcot vallott Isten előtt is. Aztán az ég kegyének vélte, hogy a köd föloszlott körülötte, és szíve felengedett. Ez volt az a pillanat, amikor a Naphimnuszban dalra fakadt, és megtört szíve - túlcsorduló örömében - minden teremtményt testvéréül és nővéréül fogadott. A mélypont ünnepi pillanatában evangéliumi fénnyel átjárt éneklésbe fogott.

Ennek nyomán fölvetődik a kérdés az emberben: van-e mondanivalója számunkra Pietro Bernardone fiának, Ferenc testvérnek zene és imádság kapcsolatáról? Életrajzírói szerint Ferencet muzsikusnak is kell tekinteni. Amikor prédikál, inkább dal formájában teszi ezt, s ilyenkor gyakran tánclépésekre ragadtatja magát. Rendelkezése szerint a testvéreknek prédikáció előtt és után énekelniük kell. Betegségében is zenével akarja magát vigasztalni. Ferenc úgy tekint a zenére, mint valami titkos nyelvre, mint kommunikációra, mint az isteni szeretet gyöngédségével való találkozás lehetőségére. Soha nem választotta el a zenét és a lelki életet. Néha a bensejében buzgó, édes dallamoknak francia nyelven adott kifejezést, és az isteni suttogás neszét, melyet lopva felfogott, francia himnuszokban öntötte dalba. Máskor meg, mint tulajdon szememmel láttam, vett egy darab fát, azt a bal karjába tette, a másikat egy fonállal meghajlította, és azt mint a hegedűn szokás, ide-oda vonogatta a fán, és a kifejező mozdulatok mellé francia nyelven énekelt az Úrhoz (2 Cel 127).

Ferenc a szó szoros értelmében művész: aktualizálja az örökkévalóság szikráját, amelyet magában birtokol. Számára a költészet és a zene Isten szépségének visszhangja. Tudja, hogy nehéz az embereket megimádkoztatni, de el lehet vezetni őket szívük szentélyéig, ahol Isten lakást vesz bennünk. A zenével hasadékot lehet vágni Isten felé, legmélyebb vágyaink világában, ahonnan az imádság forrásozhat. Ebben az értelemben Ferenc számára nincs mesterséges határ profán és szent zene között. Szerinte a zene akkor válik szentté, szakrálissá, amikor hasadékot vág a Végtelen irányában, amikor Isten és ember szeretetkapcsolatának játékterévé válik (vö. 2 Cel 126).

Élete utolsó heteiben Assisiben, a püspöki palotában ápolják Ferencet, de amikor közeledik az utolsó óra, Porciunkulába, lelki szülőföldjére akar visszatérni. Az Evangélium muzsikája tölti be lelkét. Hirtelen ötlettől vezettetve kéri, hogy olvassák fel neki János evangéliumából az utolsó vacsora és a lábmosás jelenetét. Kenyeret kér, és szétosztja társai között. Ruhátlanul szeretne a földre feküdni, kezét kereszt alakban kitárva. A testvérek a 142. zsoltárt imádkozzák mellette és a Naphimnuszt éneklik. Ferenc 1226. október 3-án estefelé, negyvennégy éves korában hal meg, hegedűszóval a szívében. A szent férfiú halálának idején a fényt kedvelő és az est sötétjétől félő pacsirták, bár már erősen alkonyodott az idő, nagy sokaságban szállottak a háztetőre. Ott szokatlan örvendezéssel hosszasan forgolódtak, és így szolgáltatták kétségtelen bizonyítékát a szent dicsőségének, aki őket az Isten dicséretére szokta hívogatni. (LM XIV, 6)

Bagyinszki Ágoston OFM

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu