Ismerős történet?

A napokban régi ismerősöm (tanár kollégám) a vonatra várva elmondta, milyen élmények érték az elmúlt tanévben. Ezek közül kiemelt egyet, ami azóta sem hagyja nyugodni. Kérdezte, nekem mi a véleményem, ha efféle történetet hallok.

Vizsgáztatás után - kezdte beszámolóját - három hallgatója külön néhány percet kért tőle és a tanácsát, ekként: - Szépen kiírták az intézményünk nevéhez, hogy római katolikus, szinte ragyognak a betűk a napsugártól. S még jobban, mint másutt, hiszen felsőfokú "képezde". Csupán egyet nem találunk, a tiszteletre méltó jelzőhöz a tartalmat... Szigorúan néztem rájuk - folytatta ismerősöm -, mire ők elnézést kértek s kissé higgadtabbra fogták a szavukat. Eszükbe sincs bárkit bántani, de mivel többek nevében beszélnek, el kell mondaniuk az üzenetet: miért nincs kellő lelkigondozás az intézményben? Ez nem csupán a hellyel-közzel megtartott istentiszteletekre tartozik, hanem beszélgetésekre, kölcsönös problémafelvetésekre, amelyek a mai fiatalt is érintik, hiszen szabványvélemény az, amit róluk terjesztenek: érdektelenek, értékfelforgatók, ateisták, közömbösek, modortalanok. Biztosan vannak ilyenek, azonban - higgyem el -, legalább anynyian keresztények is vannak a szó szoros értelmében.

Ekkor már kényelmetlenül éreztem magam - tette hozzá a kolléga -, hiszen tudtam: igazuk van, és az igazságot nem lehet ilyen-olyan tekintélyelvűséggel elfödni. Átfutott az agyamon: hogy kezdjem. A magam mulasztásait sorjázgattam - magamban. - Azt gondolom, a bűnös én vagyok, hiszen több gondot kellene fordítani az oktatásban azokra a nevelési lehetőségekre, amelyek a keresztény értékrendet integrálják a tananyagba, kiemelik, megvilágítják annak örök eredetét - mondtam. Erre az egyik hallgató tiltakozott: azért jöttek hozzám, mivel én megadom a módját az említett értékérvényesítésnek. Csakhogy többen mintha semmit sem értenének az egészből. Pótolni kellene valahogy a hiányokat. Közösségi szinten, esti, délutáni öszszejöveteleken, amikor középpontba helyeződik a mai fiatalok keresztény elköteleződéséhez szükséges eszköztár a Bibliától a mindennapok gyakorlatáig. Nem tudjuk elfogadni az adminisztratív intézményi jelleget: itt vagyunk, a dolgunk az, hogy diplomát szerezzünk, évente kétszer elhangzik, milyen fontos a hűség önmagunkhoz, a kapott talentumokhoz stb. Ez természetes, csupán azzal van baj, hogy néhány elkötelezett tanártól kapunk segítséget akkor, amikor - jó néhányan! - katolikus intézménybe jelentkeztünk - nem véletlenül...

Most már hebegtem - mondta a kollégám -, hidd el, csak hebegtem, s már ígérni sem mertem. Átvillant emlékezetemben a régiek példája, igaz, akkor még más idők jártak. Azzal zártam: igenis össze kell fognunk, és a saját intézményeinkben véget kell vetni a meghunyászkodásnak. Ezért az elszántságért senkit sem lehet forrófejűséggel vádolni, mert sürget az idő. Ne topogjunk a magunk ajtaja előtt. A mi keresztény nevelési hagyományunkat továbbra sem kezdhetik ki az évek. A talpunkon kell állnunk, és végre új korszakot nyitni - a szeretet gyöngéd, de határozott erejével, amely kimondja az igent és a nemet is.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu