Szentírás-magyarázat

Mindennapi kereszthordozás

(Évközi 12. vasárnap - Lk 9,18-24)

A mai evangélium fordulópontot jelent Jézus nyilvános működésében. Péter tanúságtétele lezárja az eddig megtett utat, amely Názárettől a Galileai-tengerig (Genezáreti-tóig) tart, az első zsinagógai szerepléstől a csodálatos kenyérszaporításig. Felfelé ível ez a pálya, hiszen olyan események szegélyezik, mint a tanítványok meghívása, a hegyi beszéd, a zsidóság vezetőivel folytatott viták, a nagy csodajelek, az apostolok szétküldése. Elérkezett az ideje, hogy Jézus, mielőtt felmenne Jeruzsálembe, imádságból erőt merítve összegyűjtse a róla kialakított véleményeket, nyíltan szóljon haláláról és feltámadásáról, valamint követésének feltételeiről.

"Kinek mond engem a sokaság?" - tudakozódik Jézus. Tanítványai közlik vele: Keresztelő Jánosnak, Illésnek, a régiek közül föltámadt valamelyik prófétának, vagyis annak, amiről a nyugtalankodó Heródes Antipász már korábban értesült (9,7). Erről a széltében-hosszában elterjedt véleményről Jézus leválasztja övéinek meggyőződését. "Hát ti kinek mondotok engem?" Péter így válaszolt: "Az Isten Fölkentjének" (Messiásnak).

Péter vallomása jó alkalmat kínál Jézusnak, hogy tanítványa szavait megmentse a félreértésektől, és az írások (az Emberfia: Dán 7,13, az Úr szenvedő szolgája: Iz53) fényében értelmezze azokat. "Az Emberfiának sokat kell szenvednie." Persze a "kell", amely a zsidó apokaliptikából származik (vö. Dán 2,28; Jel 1,1), korántsem valamilyen végzetre utal, hanem arra, hogy Isten akaratát Jézus maradéktalanul teljesíti. Ő nem a sors kényszeréből szenved és hal meg, hanem önszántából, értünk való szeretetéből.

A szenvedés bejelentése után egy lélegzetre hangzik el a feltámadás megjövendölése: "de harmadnap feltámad". Az alászállást, megaláztatást a felemeltetés és megdicsőülés követi. A feltámadás azonban nem teszi mellékessé, netán jelentéktelenné a szenvedést. A kereszthalál ugyanis nem valamiféle múlékony, feledni való epizód. A keresztény igehirdetés húsvét után is éppúgy szól, mint Pál idejében: "Nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről" (1Kor 2,2). A Feltámadott megmarad Megfeszítettnek, a Felmagasztalt pedig önmagát kiüresítő Szolgának (vö. Fil 2,7).

Követőinek útja Jézus szerint nem lehet más, mint az övé. "Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét mindennap, és kövessen engem." A Krisztus-követés nem a szó szoros értelmében vett imitatio, utánzás, hanem feltétlen ráhagyatkozás Krisztusra. Olyannyira, hogy a keresztény élet kevésbé vértanúság, mint inkább mindennapi kereszthordozás (elviselni a szürke hétköznapokat, megpróbáltatást, szenvedést...). Ha valaki erre vállalkozik, igaz, elveszíti életét, de megtalálja önmagát. Nem önmentésben vagy önmegvalósításban lesz része, hanem Krisztust követve, Krisztusért (vö. 9,24: értem) önvesztésben, ugyanakkor azonban odaadó életvitelben. Tapasztalatává válik, hogy "nem ismerheti meg önmagát, csak más által, nem találhat magára, csak másban"(E. Mounier).

Sulyok Elemér

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu