 |
 |
 |
 |
2004.06.20
|
Morus Tamás,
a politikusok védőszentje |
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
|
|
|
Az egyház a diktatúra korszakában A fordulat évei A fordulatig több százezer ember - titkosrendőr, rendőr, karhatalmista, munkásőr - vigyázott a nem megbízhatónak tartott magyar állampolgárok - köztük az egyházi hivatalviselők - minden mozdulatára. A fordulat idején a Nemzetbiztonsági Hivatal birtokába került számítógépes lista 56 000 "hálózati személyt" (vagyis ügynököt) sorol fel. A titkosrendőrök és ügynökök mellett pedig ott volt: a rendőrség, a párttitkárok, az egyéb állami és pártfunkcionáriusok, akik a bukás pillanatáig hivatalból felelősek voltak a pártállam rendjének fenntartásáért és az egyház és a lelkipásztorkodás kontrollálásáért. Azt is említettük másutt, hogy az úgynevezett ügynökök "beépítése", azaz bekényszerítése is egészen 1989-ig tartott. Alulnézetből A püspökök és a diktatúra elvárásaiba nem beletörődő lelkipásztorok a megfigyeltség és fenyegetettség konkrét jeleit tapasztalták a fordulat előtti utolsó napokig. Az egyházi intézményekből vagy püspöki hivatalokból csupán 1990-ben szerelték le a lehallgatókészülékeket. Mindaddig úgy éltünk - amit személyesen tapasztaltam, például az egri szemináriumban -, hogy nyilvánvalóan tudtunk a lehallgatókról, és ezáltal valamiképpen azoknak a jelenlétéről, akik a lehallgatók másik oldalán tevékenykedtek. A lelkipásztorok folyamatosan tapasztalták, hogy alkalmanként besúgók vagy titkosrendőrök figyelik őket. Összefoglalóm írása során egy kisebb, véletlenszerűen összejött csoporttal beszélgettünk a fordulat előtti évekről. Nyolc jelenlevőből öten idézték fel azonnal személyes emléküket arról (s ezt helyhez és időhöz is tudták kötni), miként érzékeltette velük a diktatúra az elnyomást, vagy miként próbálta a BM "megfogni" őket. Lássuk ezeket a hétköznapi példákat - amilyeneket minden elkötelezettebben dolgozó pap átélt: 1980-ban B. J.-nek felajánlották: ha hajlandó időnként találkozni és elbeszélgetni a BM embereivel, jó helyre helyeztetik... 1982-ben N. K. káplán Trabantját ellopták. Ekkoriban még évekig tartott, amíg valaki autóhoz juthatott. Néhány nap múlva megjelentek nála a BM titkosrendőrei, és felajánlották segítségüket: azonnal Trabanthoz tudják juttatni őt... 1983-ban D. G. nagyon sietve autójával áthajtott - ő még úgy érzékelte: a sárga jelzésen. A közlekedési rendőr feljelentette, hogy piroson ment át. Napokon belül megjelent nála két nyomozó. "Elintézzük ezt az ügyet - egyébként el is vehetik a jogosítványát... De szeretnénk némi rendszerességgel találkozni magával..." C. T. meséli, hogy 1986-ban egy pesti plébániára került, ahol korábban nem volt ifjúsági hittan. Ő elkezdett a fiatalokkal foglalkozni. Rövidesen észrevette, hogy egy autóból figyelik őket, amint a fiatalokkal kijönnek a templomból. Őt magát is hónapokon át figyelték. Amikor néhány paptársának ezt elmondta, azt válaszolták: légy óvatos, mert ezekkel nem lehet játszani... "Veszéllyel jár..." A titkosrendőri figyelést - főleg az ifjúsági munka után való szaglászást - magam is tapasztaltam a fordulat előtti évekig. Ifjúsági hittanos fiataljaim nem hívő szülei a nyolcvanas évek végéig óvták, féltették gyermekeiket a hittantól, mert az "veszéllyel jár..." Vallásos pedagógusok (ha a korábbinál kisebb intenzitással is) folyamatosan átélték a vallás és a pedagóguslét ellentétét. Ugyanígy az összes állami és párttisztségviselők, akik vonzódást éreztek a vallás, az egyház iránt. A személyemről való rendőri jelentésekből, amelyeket megkaptam a Történeti Hivatalból, nyilvánvalóvá vált, hogy a fordulatig valóban rendőrségi megfigyelés alatt álltam. Az utolsó, rólam leadott jelentések 1985-ből valók. A Történeti Hivatal (mai nevén: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) munkatársa azonban azt is közölte, hogy az 1980 utáni jelentések többségét még nem adhatják ki, csak ha erre külön belügyminiszteri engedélyt kapnak. És tudatta, hogy több ilyen - ‘80 után dátumozott - rám vonatkozó jelentés van még birtokukban. A hitoktatás szabadságára Az említett beszélgetés ötödik résztvevője, B. Gy. az iskolai hitoktatásról mondta el egyik emlékét. "1980-ban mint káplán-hitoktató dolgoztam egy szabolcsi községben. Szeptemberben felkerestem az iskolák igazgatóit, hogy a hittanra beírt tanulók számára az órarendet egyeztessük. Plébániánk egyik iskolájában évek óta nem írták be hittanra a gyermekeket, és az atyák nem tudtak ez ellen semmit tenni. Amikor a községbe kerültem, kértem a szülőket, a következő beíratás alkalmával nekem is jelezzék, kit írattak be. Három szülő jelezte, hogy ők beíratták gyermekeiket, az iskola igazgatója azonban - akinek kötelessége lett volna jelentenie a plébániára a beírt gyermekek számát, nevét - semmilyen jelt nem adott. Szeptember elején az igazgatóval próbáltam beszélgetni a hitoktatásról, de ő azt állította, hogy ilyen kis létszámnak nincs megengedve a hittanóra tartása. Elvittem neki a Magyar Közlönyt, amelyben olvasható a rendelkezés, hogy egyetlen gyermeknek is joga van a hitoktatásban való részvételre. A rendelkezések állítólag nem voltak ismeretesek előtte. Ekkor újabb kifogással állt elő: három gyerek után a fűtés, világítás komoly terheket jelent az iskolának. (Cserépkályhafűtés volt, tehát külön nem kellett befűteni!) A több beszélgetésen át tartó vonakodás végén azt mondtam: Bocsásson meg, ha nem tudjuk orvosolni a problémát helyben, kénytelen vagyok felsőbb fórumhoz fordulni. - Válasza cinikusan ennyi volt: Forduljon! A Megyei Művelődési Osztály volt a következő fórum. Ott ígéretet tettek, hogy két héten belül kijönnek az iskolába, és tisztázzák az ügyet. A két hét leteltével érdeklődtem az iskola vezetőjénél. Ő annyit mondott, hogy nála nem jártak. Ekkor felkerestem a Művelődési Osztály vezetőjét, aki újabb ígéretet tett. Két hét után ismét semmi intézkedés nem történt. A hitoktatás szeptember közepén kezdődött. Most október közepe van, és a szülők, valamint a gyermekek nem élhettek jogaikkal. Ezután fordultam Egerbe, főpásztoromhoz, hogy segítségét kérjem. Ő Nyíregyházára, a főespereshez küldte el levelemet, kérve annak közreműködését. A főesperessel átmentünk az ÁEH megyei titkárához. Két hét időt kért, hogy intézkedni tudjon. Két hét múlva - miután semmi nem történt -, újabb érdeklődésemre személyesen átkísért a Művelődési Osztályra. Előtte írták be naptárukba, hogy most már valóban a következő hét keddjén kijönnek az iskolába; érdeklődjem helyben, az iskola igazgatójánál. Egy hét múlva újra nem történt semmi! Ekkor már novembert írtunk. Paptársaim nem biztattak eredménnyel. Hiába mondtam nekik, hogy Magyarországon vallásszabadság van! A válaszuk ez volt: ne légy naiv! Az eddigi tortúra őket igazolta. December elején belefáradtam az ügybe. Mint fiatal papnak, kemény élmény volt megtapasztalnom a törvénytelenségek áttörhetetlenségét, főpásztoraink és egyházi vezetőink eszköztelenségét, a paptársam körében tapasztalt reménytelenséget, a védtelenség érzését. Ekkor egyik teológiai tanárom biztatott, hogy írjak kemény hangú levelet Miklós Imre ÁEH-elnöknek. Levelemben azt írtam - tanárommal fogalmazva - , hogy ezek szerint Magyarországon a vallásszabadság csak látszat: országos szinten beszélnek róla, de a gyakorlatban nem hajtják végre azt. Miklós Imre maga írta alá a választ, hogy napokon belül rendezteti az ügyet. Meg is történt. De a hittanórákat, mivel karácsonyhoz már közel voltunk, csak januárban kezdhettük el. Az első hittanórára zsúfolásig megtelt a terem. Az igazgató azonban - aki ott helyben a hittan nagy kiirtója volt - bejött, és csak a beírt tanulóknak engedte meg, hogy a hittanon maradjanak. A következő évben húsz fölé nőtt a hittanra beírtak száma. Plébánosom csodálkozott. Eddig ott soha nem sikerült elérniük, hogy legyen hitoktatás. Mindezek után kezdtem megsejteni, miért ment el a kedve sok atyának, hogy végigjárja a hitoktatásért való küzdelem hasonló útjait." Tomka Ferenc
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
