Az öncélúság önveszélyessége

Jogászprofesszor - mértékről és értékről

Nemrégiben jelent meg Rómában - a Szenátus és a Vatikán könyvkiadóinak közös gondozásában - egy reprezentatív könyv II. János Pál pápaságának 25. évfordulójára. A Massimo Vari római professzor, az olasz alkotmánybíróság emeritus elnökhelyettese által szerkesztett kötetben a világ minden tájáról felkért neves jogászok írásai olvashatók a Szentatya megnyilatkozásaiban felvetődő témák továbbgondolásaként. A mintegy négyszázhúsz szerző - bíborosok, tudósok s a gyakorlati jogélet vezetői - között volt Varga Csaba, a PPKE Jog- és Államtudományi Karának professzora is.

- A hosszabb-rövidebb tanulmányok sorából egyértelműen kiderül, hogy a szerzők felfogása szerint a katolikus hagyomány korántsem pusztán egy tiszteletre méltó örökség, hanem a világ mai állapotában egyre jelentősebbé váló stratégiai erő.

Pedig az ember azt hinné, hogy egy ilyen alkalmi kötet szerzői inkább csak tiszteletkört futnak az ünnepelt körül...

- A szerzők ehelyett inkább örültek az alkalomnak, hogy egy ilyen rangos "fórumon" együtt adhatnak hangot fájdalmas, riasztó tapasztalatuknak és reménységüknek. Az erkölcsi relativizmus korát éljük, amelyben egyre inkább háttérbe szorulnak az olyan lényegi kérdések, mint hogy mi a helyes magatartás, és a joggyakorlásban is egyre inkább pusztán eljárási lépések függvényévé válik az, hogy mi hát az igazság. Az egyes cselekmények megítélése helyett a vád és a védelem küzdelme vált fontossá, s elsősorban a jogász ügyességén múlik a kihirdetendő ítélet. Ebben a helyzetben életmentő lehet az a felismerés, hogy a kétezer éves keresztény hagyomány a rend, a mérték aranytartalékát jelentheti a mértékét vesztett emberi szabadság veszedelmes korszakában.

Amióta létezik a jog, két út áll előtte. Az egyik a római jog gyakorlata, amely az emberi szabadságot saját civiljogi területén csakis megegyezések, szerződések révén tartotta korlátozhatónak - ez a felfogás abszolutizálódott modern világunkban. Ezzel a szemlélettel szemben mindig is létezett a természetjogra épülő hagyomány, amely nem vonakodik attól, hogy különbséget tegyen jó és rossz között, amely állítja, hogy vannak, fennállanak értékek és mértékek emberi alkuktól függetlenül.

A római jog fogalmához az átlagember tudatában a rend, a rendezettség képzete társul. Az Ön szavai ellentmondani látszanak ennek... Mintha azt mondaná, hogy valami itt elfajult. Miképpen juthattunk idáig?

- A római jog a maga korában még "ars" volt, vagyis mesterség és művészet, így valamiképpen még benne volt az emberi teljesség, az emberi mérték és mértéktartás - talán éppen azért, mert nem egy kaszt sajátjaként, nem pusztán jogászias jogként működött. A társadalmat még összetartotta a közös erkölcs, az emberi viszonyok szabályozásában ennek volt alapvető szerepe - a jog amolyan szimbolikus megerősítője, szükség esetén végső és kényszerítő erejű eszköze volt csupán. Az újkorban a szabad szerződés gondolatával társult gondolatszabadság lassan erodálta a társadalmat összetartó és szabályozó öszszes többi erőt, így a közös erkölcsöt is. Ez a folyamat olyan rettenetes nagy többletterhet rótt a jogra, amelyet az aligha képes egyedül elhordozni. Ki is tér annak megválaszolása elől, hogy mit tehetsz, s ehelyett azt igyekszik minél pontosabban körülhatárolni, hogy miképpen küzdhetsz vagy nem küzdhetsz meg a másik féllel. Napjainkban mások cselekvése szabhat kizárólag határt az enyémnek, mások szabadsága korlátozhatja csupán szabadságomat.

Valójában korábban sem a jog határozta meg, hogy mi a jó és mi a rossz. A probléma gyökere tehát abban keresendő, hogy a jog mögül "kikopott" az erkölcs?

- Ez eléggé egyértelmű. Itt, az egyetemen elméleti és történeti érdeklődéssel foglalkozunk a régi társadalmak s az eltérő civilizációk működésével. A hallgatók meglepetéssel tapasztalják, hogy egykor a jogrendszerek csak bizonyos részeit szabályozták a társadalom életének. Mert többre nem volt szükség, hiszen a közös hit és erkölcsiség határozta meg alapvetően a közösség életét, viselkedési normáit.

Ehhez járul még a kultúrának az emberi mentalitást is alapvetően meghatározó szerepe. Az európai ember - a kis görög pólisz és a hatalmassá terebélyesedett római birodalom polgára egyaránt - meglehetősen individuális gondolkodású volt. Ez eleve feltételezte, generálta bizonyos konfliktusok keletkezését. A konfuciánus kínai ezzel szemben eleve erkölcsi kötelességének érezte, hogy már a konfliktus körvonalazódásakor törekedjék annak feloldására. A mandarin csak azon ritka esetekben szolgáltatott igazságot, ha ez valami miatt nem "működött", és azért, hogy megtorolja az erkölcsi renyheséget.

Olyannak tűnik a mai helyzet, mintha minden utcasarokra közlekedési rendőrt akarnánk állítani ahelyett, hogy tanítanánk a KRESZ-t, és értékelnénk az udvariasságot és előzékenységet... De hát hogyan lehetne hozzáfogni a változtatáshoz?

- Az ókori görögök meg voltak győződve róla, hogy az igazság, az igazságosság, a "dikaion" létezik, és ha nem is mindig azonnal látható, de állhatatos kereséssel föllelhető. A kereszténység ugyancsak erre emlékezteti az embert, valamint szabadságának felelősségére és határaira is. II. János Pál pápa a világ súlyos problémáival foglalkozó megnyilatkozásaiban újra és újra rámutat erre.

Minden gondolkodó ember az élet minden területén beláthatja, hogy komoly veszélyekkel járhat, ha az eszközök céllá válnak - az én tanulmányom is pontosan a célkeresés jogi lehetőségeiről szólt -, s hogy korunk számos működési zavara, égető gondja és fájdalmas hiánya éppen ennek a tévedésnek a következménye. Ha a génsebész nem tudatosítja, hogy tudománya eszköz és nem cél, beláthatatlan károkat okozhat. Az atomtudós, a pszichológus, a pedagógus és a jogász úgyszintén. A mértékeit vesztett, magát legfőbb értéknek tekintő ember egyszerűen önveszélyes.

Jogászként és keresztény emberként azt várja az egyháztól, hogy felrázza korunk emberét?

- Igen. Abban a tudatban, hogy az egyház tagjaként sokadmagammal együtt ebben nekem is megvan a magam feladata. A pápa bátorít és példát ad erre. Rá kell mutatnunk, hogy a keresztény örökségben az emberiség életfontosságú tudnivalói vannak jelen, vagyis az egyház által képviselt tanítás nem egy a tetszés szerint választható vagy váltogatható világnézetek közül. Ha belátjuk, hogy a keresztény tanítás szerint az első bűn az emberi öntudat mértékvesztése volt, akkor ebből következik, hogy a mérték - életmentő érték.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu