A bontakozó hivatásokat segíteni kell!

Beszélgetés Ternyák Csaba érsekkel

Éveket töltött már Rómában, 1997 végétől a Papi Kongregáció titkára, egyike azoknak, akik legjobban ismerik a világegyházban szolgáló papok helyzetét. Európában a hivatások száma csökken, máshol nő. Mit tehet az egyház a pozitív folyamatok erősítésében, a negatív tendenciák megállításában - kérdeztük az érseket.

- A papi hivatások kérdése Európa nagy részén valóban súlyos gondokat vet fel, és sok helyi egyház szorul a testvéregyházak személyi támogatására. Ennek oka között alapvetőnek ítélem a demográfiai válságot, amellyel kontinensünk küzd, és a nagyfokú szekularizációt. Ezek bizonyára nem függetlenek egymástól, és összefüggésben vannak az olyan hagyományos értékek válságával, mint a hit és a család. Sőt lehet, hogy közös gyökerekre vezethetők vissza. Ugyanakkor terjed az igénytelenség, az értéktelen tömegkultúra, a babona és az anyagiak utáni hajsza. Ebben a helyzetben nagy felelősség hárul azokra a döntéshozókra, akik a keresztény gyökereket elhallgatva olyan új Európát akarnak előkészíteni, amelyben a kereszténység szerepe elhanyagolható. A mi felelősségünk pedig az, hogy az evangéliumot hitelesen és vonzóan tudjuk közvetíteni, hogy hitünk szerint éljünk és az új Európa kovászai legyünk.

Ehhez nekünk, keresztényeknek szükségünk van a papok segítségére. Őket miképpen lehet támogatni, ők milyen emberi megerősítést kaphatnak?

- A világegyházban a papi hivatások válsága a zsinat utáni évtizedre esik, arra az időszakra, amikor a szemináriumban társaimmal együtt éppen hivatásunkra készültünk. Szentelésünk éveiben kezdődött a fellendülés, amikor már II. János Pál pápa irányította a katolikus egyházat. Bizonyára szerepe van ebben az ő személyének és annak a ténynek is, hogy ő mindenekelőtt papnak, lelkipásztornak tekinti magát. Kiemelten törődik a papokkal, akikben a püspök közvetlen munkatársait látja. Ennek a törődésnek számtalan jelét mutatta meg hosszú szolgálata alatt. Bizonyára nagyrészt ennek köszönhetjük, hogy a zsinatot követő időszak nehézségeit leküzdve, megerősödött a papság mind számban, mind elkötelezettségben. A világegyházi statisztikák némely területen igen jelentős növekedést mutatnak ebben a negyedszázadban - ellensúlyozva még az európai negatív trendet is. Az utóbbi években az egyházmegyés papok összlétszáma évenként körülbelül ezer fővel növekszik, és mára elérte a 270 ezer főt. A jövőre nézve bíztató jel, hogy majdnem duplájára nőtt a szeminaristák száma is. A legjelentősebb növekedést azonban a zsinat után bevezetett állandó diakonátus intézményénél látjuk, amely különösen az amerikai kontinensen népszerű. Míg 1978-ban 5500 diakónus volt, számuk két évvel ezelőtt már meghaladta a 29 ezret.

A megváltozott világ kihívásaira hogyan tudnak válaszolni a papságra felkészítő szemináriumok?

- A papképzés az egyház kiemelkedő feladatai közé tartozik, amellyel a püspökök mindig egyházmegyéjük legkiválóbb papjait bízzák meg, és saját maguk is sokszor tevékenyen részt vesznek benne. Mint maga az egyház, a papképzés is állandó megújításra, megerősítésre szorul. Igaz ugyan, hogy mindig Krisztus marad az ideál, a képzés során mégis tekintettel kell lenni a kor sajátosságaira, különösen az első években. Ezért a papképzésben mindenütt egyre nagyobb szerepet kapnak az úgynevezett bevezető kurzusok..

A szemináriumból a felszentelt papok kikerülnek egy-egy plébániára. Sokszor beszélünk az ekkor bekövetkező elmagányosodásukról. Ennek veszélye valóban nagy?

- Alapvetőnek tartom a helyes papi identitás kialakítását a papképzés ideje alatt. Később pedig ennek a megőrzésére és elmélyítésére van szükség, amelyben az állandó továbbképzés és a papi közösségek szerepe semmivel nem helyettesíthető. A pap ugyanis nem magányos próféta, aki egy letűnt múlt maradandó értékeit próbálja átmenteni az új generációk számára, hanem Jézus Krisztus képviselője, akinek a személyén keresztül a Megváltó a mai emberek kortársa lesz. A pap személyében Krisztust teszi jelenvalóvá az ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása és a közösség vezetése révén. Ezt mindenekelőtt magának a papnak kell mélyen hinnie, eszerint élnie, és hirdetnie az evangéliumot szavaival és példájával. A józan alázat és a helyes papi öntudat együtt jellemzi a kiegyensúlyozott pap életét.

A nehézségek mellett beszélhetünk a papi élet örömeiről is...

- Mivel hivatásunk arra szól, hogy Krisztus képviselői legyünk, örömeink forrását is itt találjuk meg. Ezek szorosan kapcsoolódnak a lelkipásztori szolgálathoz, amelynek végzése során éppen a hívek azok, akik sok örömet okozhatnak a papoknak. Ne feledjük, az örömhír hirdetése maga is az öröm forrása. Emellett a papi élet sajátos részei a baráti és paptestvéri együttlétek, amikor megoszthatják egymással gondjaikat, örömeiket. S a keresztény örömről tesznek tanúságot a megpróbáltatásban is, miként az első apostolok, akik boldogan távoztak a főtanácsból, mert méltónak bizonyultak arra, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek.

Sok, egykori missziós terület ma már papokat küld oda, ahol egykor bőségben voltak hivatások. Mi erről a jelenségről a Papi Kongregáció, illetve érsek úr személyes véleménye.

- A misszió az egyház egyetemes küldetése, amely nem korlátozódik népekre, nyelvekre, kultúrákra. A papok küldetése egyetemes, minden emberhez szól. A magyarok első misszionáriusai német szerzetesek voltak, de görög és itáliai hittérítők is jártak nálunk. Később a magyarok is részt vettek más népek misszionálásában..

A II. vatikáni zsinat a lelkipásztori igényeknek megfelelően kifejezetten ajánlja a papság megfelelő területi elosztásának elősegítését, az intézményi hátterek megteremtését - a helyi ordináriusok jogainak tiszteletben tartása mellett. A zsinat ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy idegen országokba lehetőleg ne egyedül küldjék a papokat, akiknek nemcsak az ország nyelvét, hanem lelkületét és szokásait is meg kell ismerniük. Ezért fogadjuk mi is nagy szeretettel és nyitottsággal azokat a lelkipásztorokat, akik apostoli buzgóságból vállalják nálunk a papi szolgálatot, és komoly erőfeszítéssel igyekeznek nyelvünket és kultúránkat elsajátítani. Jelenlétük lelkiismeret-vizsgálatra kell késztessen minket: segítjük-e a környezetünkben élő fiatalokat, hogy felismerjék esetleg bontakozó hivatásukat? Imádkozunk-e rendszeresen új papi hivatásokért, vagy elfogadjuk, hogy missziós ország legyünk?

Huszonöt esztendővel ezelőtt szentelték érsek urat pappá. Ezüstmisésként hogyan emlékezik vissza "meghívatására"?

- Hivatásom története nem bővelkedik nagy fordulatokban vagy rendkívüli élményekben. Kialakulását nem tudom emlékezetes eseményhez vagy egyetlen személyhez kötni, bár ma is elevenen él bennem, amikor kisiskolás koromban plébánosom egyszer megkérdezte tőlem: "Csaba, gondoltál már arra, hogy pap legyél?" Akkor tömören azt válaszoltam: nem. A kérdés azonban továbbra is ott motoszkált bennem, míg végül meg nem érett rá az igen válasz. Hiszem, hogy hivatásom mindenekelőttt Isten kegyelmi adománya. A kegyelem azonban legtöbbször embereken, élethelyzeteken, a környezeten keresztül hat. Hálás vagyok Istennek, hogy olyan szülőkkel ajándékozott meg, akik békés családi légkörben neveltek, amelyben természetes volt hitünk megvallása és a közös imádság. Így amikor azzal az elgondolással álltam eléjük, hogy pap szeretnék lenni, szüleim nem támasztottak akadályokat. De sokat köszönhetek plébánosomnak és különösen egyik káplánunknak, illetve a győri bencés atyáknak. A katonai szolgálat pedig megedzett nemcsak fizikailag, hanem hitemben és hivatásomban is. A győri és budapesti szemináriumi évek pedig előkészítettek arra, hogy 1979-ben a papszentelés kegyelmében részesülhettem.

Bókay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu