A professzor imája

Ketten voltunk magyarok a kórteremben. Én még a konzílium döntésére vártam, ágyszomszédom túl volt már a sikeres műtéten. Nem is lehetett volna másként, minthogy ő biztasson, vigasztaljon, a gyógyulás partjairól. Talán megbocsátható a gyarlóságom, hogy nem nagyon hittem a bátorításában. Könynyű neki! A közeli hazatérés tudatában én is boldogan osztogatnám másoknak a tanácsokat. De most még félelemmel töltött el minden: a kórház hangulata, rendje és rendetlensége, a nővérek, akik fontosságuk tudatában komoran jártak-keltek, vagy megjátszott vidámsággal próbáltak lelket verni a betegekbe. És a professzor, ő volt a legfélelmetesebb. Amikor a nagyviziten végigvonult a kórtermen, mögötte fehér ruhás sereg, osztályos orvos, segédorvos, főápolónő, medikusok, úgy tűnt nekem, mintha maga a halál tartana szemlét áldozatai fölött. A szájamon volt, hogy kimondjam: professzor úr, ne fehér köpenyben járjon, hanem feketében, az illik a halálhoz...

- Te félsz a professzortól? - kérdezte ágyszomszédom.

Halkan beszélgettünk, hogy ne zavarjuk a kórterem csendjét, román sorstársainkat; hatan voltak rajtunk kívül.

- Észrevetted? - lepődtem meg.

- Meglátszik a szemeden. Tudod, hogy mekkorát tévedsz, barátom?

- Te ismered?

- Most már igen. De a műtét előtt éppen úgy féltem tőle, mint te most. Sötét gondolatok kavarogtak a fejemben. Sok mindent szerettem volna megkérdezni tőle a műtétről, gyógyulási kilátásaimról, a veszélyekről is, hogyne, főként azokról. De a professzor és köztem, nyomorult beteg között fényévnyi távolságot éreztem. Elképzeltem, hogy mennyire zavarhatja puszta jelenlétem, mit tarthat rólunk, és majd a műtét közben, mikor szikét tart a kezében, és egy ferde mozdulattól az életem függhet, nem kerekednek-e fel benne indulatok... Nincs kiszolgáltatottabb egy elaltatott betegnél a műtőben, ahol a professzor élet és halál ura lehet. Ki előtt kell igazán felelnie?... Csak Isten előtt, de hol van Isten ilyenkor, menynyire van a műtőasztaltól?

Ez a gondolatmenet, amivel ágyszomszédom vigasztalni akart, még jobban megijesztett és elszomorított.

- Pedig Isten ott volt velünk, közöttünk - folytatta.

- Így képzelted?

- Nem képzeltem... Az altató injekciótól már kezdtem elkábulni, de azért észleltem mindent magam körül. A professzort, fehér köpenyében, körülötte a sürgölődő segédnépet, az altató orvost, amint fölém hajolt, elaléltam-e már. De alvás helyett egyszerre hevesebben kezdett verni a szívem, biztosan kiáltozni kezdek, ha lett volna erőm hozzá... Láttam, hogy a profeszszor távolodik tőlem, lassú léptekkel halad az ablak felé... Lemondott volna rólam? Nincs menekvésem? Itt hagyott engem a segédeire, a véletlenre, a halálra? A szike nem fog tévedni a kezében, mert nem nyúl érte, mégis a halálba küldhet... Az ablak felé tartott, de hiszen a műtő ablakai el voltak sötétítve, mit kereshet ott? Megállt, háttal az orvoscsapatnak, háttal nekem, szemben a vak ablakszemmel. Kiegyenesedett, egyébként kissé görnyedten járt, most egy fejjel magasabbnak láttam.

Észrevettem így, hátulról is, hogy keresztet vet. Kétszer egymás után, ortodox módra, jobbról balra... Egy pisszenés nem hallatszott a műtőben. Segédei hozzá lehettek szokva a professzor műtét előtti szertartásához... Egy perc telt el, kettő, időérzékem kezdett eltompulni. A professzor ismét keresztet vetett, megfordult, egyenesen a műtőasztalhoz tartott. Szólni szerettem volna, de fejbólintásnyi erőm sem volt. Végtelen nyugalom töltött el, átjárta az egész testemet.

- Most hatott az altató injekció...

- Nem, barátom, ez nem az altató injekció hatása volt...

Beke György

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu