Kalandorok kíméljenek!

Egy Lohengrin-felújítás anomáliái

Katharina Wagner jött, látott, bukott, de ahogy mondják, szép summával távozott Budapestről. Richard Wagner leszármazottjának fővárosi Lohengrin-rendezése az idei szezon legdrágább, s egyben legvitathatóbb produkciója. Azt már előzetesen tudni lehetett, hogy a német "rendezői színház" új, huszonéves "feneleánya" nem törekszik a neves ős meseoperájának tradicionális színpadra állítására, azonban mind Richard Wagner, mind a magyar közönség több tiszteletet érdemelt volna.

Katharina Wagner és a dramaturg, Robert Sollich abból indultak ki (utóbbi ezt fejtegeti a szegényes tartalmú műsorfüzetben), hogy az 1850-ben Weimarban bemutatott műben felfedezhető egy erős politikai vonal. Az opera ugyanis Wagner politikailag legaktívabb életszakaszában született, az 1840-es évek forradalmi légkörében. Van ebben valami, de azért arról sem szabad megfeledkezni, hogy a német mester maga határozta meg dalművét romantikus operaként. Katharina Wagnert a legenda, a tiszta mese egyáltalán nem érdekelte. A cselekményt az 1989-es kelet-európai rendszerváltás idejébe helyezte. A koncepciót akár még érdekesnek is lehet mondani, csak éppen sem a szöveghez, sem a zenéhez nincs sok köze. Lohengrin, az ártatlanul testvérgyilkossággal megvádolt Elsa tisztességét megvédő eszményi hős itt egy korrupt, nárcisztikus sikerpolitikus, aki nem különb, mint a régi (pártállami) rendszert képviselő hazug vádló, Telramund. Öszszecsapásuk - vagyis az istenítélet - eredménye egy urnás szavazáson dől el (mondván: a nép szava Isten szava). A kivetített grafikonok Lohengrin győzelmét mutatják. A tömeg ledönti Lenin fejszobrát, a háttér-vetítővásznon pedig a határnyitás, a köztársaság kikiáltásának, a romániai forradalomnak, a berlini fal lerombolásának archív felvételei peregnek...

A második felvonásban immár a hatalom új birtokosát dicsőíti a folyton ismétlődő propagandafilm (gyárlátogatás, hintázó kislány megajándékozása nyalókával, kedveskedés az időseknek, kutyasimogatás). A régi rend hívei Elsát megkörnyékezve szervezkednek, időnként fotóriporterek hada és egy tévés stáb emberei lepik el a színt. A harmadik felvonás végképp paródiába, pontosabban tragikomédiába fordul. A nászszobajelenet kezdetén Elsa unatkozva ül a televízió előtt, s fásultan várja férje hazatértét. Miután megérkezik, a szerelmi kettős keretében egy jóízűt perlekednek. A szobába embereivel betörő Telramund ezúttal életben marad, megszerzi Lohengrin titkos iratait, hogy aztán ezzel zsarolva idézzék elő politikai bukását. Hatásos búcsúbeszédet (Grál-elbeszélés) írnak számára, hogy ne megszégyenülve kelljen kilépnie e politikai játszmából. Lohengrin a nép szeretetétől övezve, büszkén távozik (repülővel) - de előbb még kijelöli utódát egy szerencsétlen, részeges hajléktalan személyében...

Az előadás értéke a zenei megvalósításban rejlik, így azok jártak jól, akik a rádióközvetítést hallgatták. Marton Éva fellépése mindig ünnep, káprázatos Jenufa-beli alakítása után nem sokkal, most - egy régi, eddig csak külföldön énekelt nagy szerepében - Ortrudként láthattuk viszont. Színészi képessége, s még mindig lenyűgöző hangi teljesítménye nem teszi kétségessé, korunk egyik legnagyobb művészegyéniségével van dolgunk. Igazi győzelmet aratott Sümegi Eszter (Elsa), aki mintegy tíz éve tartó pályafutása során először énekelhetett premiert. Kiss B. Atilla a második szereposztás Lohengrinje, Molnár András helyett ugrott be, vállalva a bemutató megpróbáltatásait - sikerrel. A pályafutását külföldön tenoristaként kezdő Perencz Béla, aki néhány éve baritonként tért vissza a fővárosba, Telramund figurájának ideális megformálója volt. A karmester, az itthon Wagner-specialistának kikiáltott Jurij Szimonov tisztességgel összefogta a zenekart, az árnyalatokkal azonban adós maradt, s nem könynyítette meg az énekesek dolgát sem.

A Lohengrin új felfogású színrevitele azt mutatja, hogy az ifjú és manipulált Katharina Wagner nem tudja, hogy az öncélú provokáció és polgárpukkasztás olyan primitív eszközök, amelyekkel csak a dilettáns és a kalandor rendezők élnek manapság Európa egyes dalszínházaiban. Az értékek megkérdőjelezése és visszájára fordítása, az érzelmekkel való felelőtlen játszadozás nem művészet, még ha sokan szeretnék is elhitetni ezt.

Nincsenek kétségeim, lesznek dicsőítő kritikák, amelyek arról szólnak majd, hogy konzervatív operajátszásunk végre elindult a "haladás" útján, az opera nem múzeum, az embereknek valami új kell etc. A kérdés azonban az, hogy az ilyen produkciók vajon kinek készülnek. Egy biztos, új híveket így nem lehet szerezni a műfajnak. Azzal pedig, hogy a fiatal generáció igényeit próbálják kiszolgálni, jobb lenne nem takarózni. Ez olyan blöff, amelyet azok mondanak, akik számára a művészet nem szívügy, pusztán megélhetés.

Pallós Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu