Az egyház a diktatúra időszakában

A hetvenes és nyolcvanas évek

A hetvenes és még inkább a nyolcvanas évekről hazánk polgárainak egy részében (egy felmérés szerint mintegy huszonöt százalékában) az a tudat él, hogy ezekben az évtizedekben lényegében személyi és vallási szabadság uralkodott hazánkban (lásd Népszabadság 1994. IX. 19-21.) Egyesek azt hirdetik, hogy vissza kellene állítani a kádári rendszer humanizmusát. S nem kevesen gondolják, hogy a hetvenes évek után már senkinek sem kellett félnie egyházüldözéstől - ezért is ítélik oly súlyosnak a főpapság "kollaborációját" még a nyolcvanas években is.

1972-ben valóban lezajlottak az utolsó látványos egyházi perek. 1977-ben az utolsó elítélt pap is kiszabadult a börtönből. A hetvenes évektől sok vonatkozásban kétségtelenül jelentkezett egyfajta liberalizálódás a rendszerben. Vajon beszélhetünk még diktatúráról vagy egyházüldözésről ezzel az időszakkal kapcsolatban?

Az ENSZ emberi jogi alapokmányai - és a hazai helyzet

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát az ENSZ közgyűlés 1948-ban hagyta jóvá. Ez az alapvető jogok között sorolja fel a gyülekezés, a szólás, a sajtó és a vélemény szabadságát. Az ENSZ 1966-ban fogadta el a polgári és politikai jogok "Nemzetközi Egyezségokmányát". Ez is felsorolja az emberi alapjogok között a véleménynyilvánítás, a gyülekezés, a vallási egyesülés stb. jogait. Ezt a magyar állam tíz év késéssel fogadta el. A kommunista kormány 1966-ban nem mert csatlakozni ehhez az okmányhoz, hiszen akkoriban évről évre zajlottak perek idehaza egyháziak ellen is, éppen a tiltott összejövetelek vádjával. 1976 bizonyos fordulatot jelentett a hazai vallási életben, mert az egyezségokmány életbe lépése után a bátrabb egyházi emberek már mertek hivatkozni az ebben adott jogokra. De a rendszerváltozásig mindennek ellenére sokszor megsértették e jogokat.

Az 1978-ban életbe lépett új büntető törvénykönyv (amely a nyolcvanas évek végéig volt érvényben) fenntartotta a korábbi előírást és gyakorlatot, amelynek alapján a másként gondolkodókat "izgatás" vádjával könynyedén el lehetett ítélni.

Az egyezségokmány ellenére változatlanul számos, a diktatúrára jellemző jogtalanság élt törvényszerűen a társadalomban. Az 1963 és 1989 közötti ítéletek vizsgálata, valamint a III/III-as ügyosztály tevékenységének kutatása arra az eredményre jutott - állapította meg a Kahler-bizottság -, hogy "a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években a hatalom a másként gondolkodást elsősorban nem bírósági ítéletekkel, hanem operatív titkosszolgálati eszközökkel akarta féken tartani... A bírói ítéletek már nem voltak szalonképesek. Célravezetőbb volt a gondolkodók - tudósok, művészek - folyamatos megfigyelése és rendőrségi figyelmeztetése, a titkos adatszerzést követő pártbizottsági ťelbeszélgetésekŤ gyakorlata. Egyes ťmakacsŤ tiltakozók esetén pedig gyakori volt a pszichiátriai eszközökkel való visszaélés is". 1963 és 1989 között 6620 olyan ítéletet és 696 kényszergyógykezelésre kötelezést léptettek életbe, amely megsértette az egyezségokmányban megfogalmazott jogokat.

Írók a gondolkodás diktatúrájáról

Kertész Imre, első Nobel-díjas magyar zsidó írónk többször is megfogalmazta, hogy számára a Kádár-rendszer élménye fájdalmasabb, mint Auschwitz lágerélménye. "A Sorstalanságot a Kádár-rendszerről írtam - mondta. - Aki a hetvenes években Magyarországon élt, annak azonnal észre kellett vennie, hogy aki ezt a könyvet írta, az ismeri a jelent, és gyűlöli. Egy olyan alkalmazkodási folyamatot írtam le, amely minden elemében a magyar történelem 1956 utáni korszakára emlékeztetett." Ebben a rendszerben "fuldokoltam, naponta undorodtam, rab módjára ébredtem..." Kertész Imre könyveinek (Gályanapló, Jegyzőkönyv, Felszámolás) visszatérő témája: a Kádár-rendszerben arctalanná, gerinctelenné, személy nélkülivé, embertelenné tett ember. A kádári kor mintegy "Auschwitz meghosszabbított jelene" - mondja az író a Száműzött nyelvben.

Sokan így élték meg a "gulyáskommunizmus" szellemi diktatúrájának világát. Mert noha a nyilvános, nagy perek 1972 táján befejeződtek, a szellemi diktatúra 1990-ig tartott. (Vagy még tovább...)

A diktatúra egyik legnyomasztóbb jellemzője e korban: az állam minden hatalmat, embert és mozdulatot a kezében akart tartani, s ennek eszközéül a titkosrendőrség és az ügynökök rendszerét tartotta fenn. (Az "ügynökség" kérdéséről sokat beszéltek a politikai fordulat után, még többet Medgyessy miniszterelnök ügynökvitájának táján. Lapunkban is foglalkoztunk az egyházi ügynökök kérdésével: ennek valós hátterével és a vád abszurd túldimenzionálásával.)

Javított kiadás című kötetében Esterházy Péter a gyermek legfájóbb megdöbbenésével mutatja be saját apjának történetét. Egy arisztokrata úriember - a tettleges bántalmazás és még inkább a lélektani megtörés hatására - lassan a diktatúra titkosügynökévé vált (1957-től 1979-ig). Mindez csak a III/III-as dokumentumokból derült ki. A könyv betekintést nyújt a III/III-as problémába, és egyúttal az ügynöki rendszer mibenlétébe is. Megismerjük, hogyan irányította az ügynököt a háttérből az úgynevezett operatív tiszt. A kötet közli az apa jelentéseit.

A szerző megdöbbenve fedezi fel, hogyan alakul át az évek során apja gondolkozása, kifejezésmódja; hogyan válik - korábbi baráti vagy rokoni köreivel szemben is - a rendszer torzult értékrendjét magáévá tevő ügynökké. A könyv olvasója elsősorban nem az ügynököt ítéli el, aki szinte felfoghatatlan módon vált az egyre hatékonyabb agymosás és megfélemlítés áldozatává - hanem sokkal inkább az embertelen rendszert, mely százezreket tett e szellemi diktatúra aktív munkásává, és amely milliók emberi tartását, személyiségét törte meg e társadalmakban.

Egy 1969-es adat szerint az ügynökök létszáma 12 046 volt. A kérdés egyik jeles szakértője szerint a Nemzetbiztonsági Hivatal birtokába került számítógépes lista 56 000 "hálózati személyt" sorol fel a bukást megelőző időben, tehát 1989-ben. A kutató úgy tudja, hogy a BM III. Főcsoportfőnökségének utódszervezetei közül a Nemzetbiztonsági Hivatal, csupán 1990 februárjában, 21 988, a Katonai Biztonsági Hivatal pedig 12 493 ügynökkartont "vett magához".

A "többiek" felelőssége?

A beszervezett-bekényszerített ügynökök nem voltak főszereplői a rendszernek. Rajtuk kívül százezrek éltek az országban, akik aktívabb szereplői voltak a diktatúra fenntartásának. Vannak, akik állandóan jelentéseket adtak le beosztottjaik világnézetéről, politikai állásfoglalásáról.

Ilyenek voltak - az államigazgatásról szóló utasítások értelmében - a vezető munkakört betöltő személyek: a vállalatvezetők, a személyzetisek, az igazgatók, a tanszékvezetők, a tanácselnökök, a párttitkárok, a főszerkesztők stb.

Az illetőket általában havonta felkereste az elhárító tiszt, hogy tájékozódjék tőlük az intézményben előforduló jelenségekről, dolgozóik "magatartásáról".

És akkor még nem szóltunk a titkosrendőrség teljes állományáról, amely - lehet, hogy a folyamat embertelenségének nem volt tudatában, de - az emberkontrollt irányította.

Nem volt szó a párt-tagokról sem, akiktől elvileg elvárták, hogy figyeljék és jelentsék környezetük minden "gyanús" megnyilvánulását. (Nem állíthatjuk, hogy ezt minden párttag rosszindulattal tette, illetve egyáltalán megtette volna, de ha nem tette meg, akkor éppen emiatt kellett a fenyegetettség tudatában élnie.) És nem szóltunk az államrend és a párt legfőbb vezetőiről, akik mindennek legfelső irányítói voltak. Vajon hány családban élt olyan családtag, családfő Magyarországon, aki - akarva vagy akaratlanul - aktívan közreműködött az emberek közötti bizalomnak, az emberi alapjogoknak, a társadalom emberi arculatának megsemmisítésében?

Amikor megdöbbenve hallunk arról, hogy még az egyházak sem voltak kivételek, ott is megtalálhatók voltak megalkuvó vagy megtört gerincű, illetve behálózott emberek, a társadalom egészét szem előtt tartva tudjuk elhelyezni ezt a félelmetes és fájó tényt.

Tomka Ferenc

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu