|
|
Illés Sándor Néma barátok Napokig izgalommal figyeltem, hogy újra felöltöznek a fák, hogy máról holnapra kipattannak a rügyek és lengetik zöld köntösüket a lombok. Egyre hangosabb a madarak csivitelése is, látom az erkélyemről, hogy új vendégek érkeznek a Városligetből. Ezek talán ismernek is engem - tűnődöm jöttükre. Ismernek, és most meglátogatnak, üzenetet hoznak a tavaszról, az életről. A rigóimra én is ráismerek, tavaly is meglátogattak, a tél nagy részét a kertünkben töltötték, és elfogadták az etetésükre kirakott almát is. Lassan megtelik madárcsicsergéssel az egész kert. A rigók kezdik a feleselést, aztán a gerlék folytatják. A cinkék is hangot adnak, cirregnek serényen, majd hirtelen csend támad. Egy szarka röppent az egyik fára valahonnan, hosszú farkát billegette és megjelenésével halálra rémítette a csicsergő tollas sereget. A szarka ragadozó, nem szeretik a madarak, most is olyan zavar támadt, mint amikor egy verekedő társaságban rendőr jelenik meg. Apám mindig azt mondta, hogy talán a szarka az egyetlen madár, amely ismeri a félelmet, retteg a haláltól, nem úgy, mint például a tyúkok. Azok hidegvérrel végignézik, amikor társukat a háziasszony levágja. Békésen csipegetnek a vergődő, véres nyakú társuk mellett. Egy pillanatra sincs halálfélelmük. Ha azonban egy lelőtt szarkát felfüggesztettünk a fa ágára, a többiek messze elkerülték a tanyát, és békében hagyták a kiscsibéket. Jó volna érteni a madarak beszédét. Nemcsak gyönyörködni csicsergésükben, hanem válaszolni is. Tűnődöm: mit mondhat az a kék mellényű madárka, amelyik most röppent ide a közelembe, és erős hangon rám kiáltott? Lehet, hogy üdvözölt, és megkérdezte, hogy vagyok. Elmondta, hogy régen látott már a ligeti padokon, és megkérdezte: csak nincs valami baj? De az is lehet, hogy most hazudik nekem. Azt kiáltja, hogy semmit sem változtam, jó színben vagyok. Vigasztalni akar talán ezzel a hazugsággal, de én nem értem feleselését, és ez elszomorít. Valahonnan, a szomszéd kertek lombjai közül jelentkezik egy kakukk is. Kiált tízet, számolok, de már nem hiszek neki sem. Valaha, ifjúkoromban még hittem, hogy a kakukkok a maradék éveink számát közlik az erdőkben. Ücsörgök így naphosszat az erkélyen, lassan már nyár lesz, s egyre több a madárfütty. Milyen kár, hogy eddig még senki nem fejtette meg a madárbeszédet. A legősibb hieroglifákat is képesek voltunk megfejteni, hogy megismerjük a hajdanvolt idők életét, de a madárbeszéd megismerésével keveset törődött az emberiség. Elgondolom, hogy mi mindenre fel lehetett volna ezt használni, csodálatos kincs birtokába jutottunk volna, üzeneteket közvetíthettek volna a szárnyasok. Egy csodálatos világ élő tanúi. Hozták-vitték volna a híreket, gyorsabban, mint a régi harci mének. Még elképzelni is csodálatos: felrepül reggel a madár, és elviszi a messze járó gyermek üzenetét az aggódó édesanyának, hozza a boldog hírt az epekedő szerelmesnek. De mi nem tartottuk arra érdemesnek a madarat, hogy megismerjük az életét, gondját, baját, véleményét a világról. Milyen kár. Ülök kint az erkélyen, s egy közeli fa ágán csivitelni kezd egy kis szürke tollas. Panaszosan fújja a nótáját, elmond most nekem valamit? Lehet, hogy árvaságát panaszolja. Társtalan. Hogy kipottyant a puha, meleg fészekből, elvesztette anyukáját, és csak teng-leng a világban Gyakran éhezik is. És most szeretné megtalálni egy másik madár szeretetét. Vagy arról beszél talán, hogy meghalt az anyukája. Vagy arról, hogy elhagyta a párja, elröppent egy másik madárral, és most hiába keresi, hívja, nem jelentkezik. Fagyos szelekre panaszkodik, nagy zivatarokra, madárfészkeket lesodró viharokra. De az is lehet, hogy ennek pontosan az ellenkezőjét fecsegi el nekem. Aztán elrebben. Az egyik feketerigóm majdnem az erkély korlátjára merészkedik. Rám kiált haragosan, rebegteti a szárnyát, aztán köröz egyet a kert fölött. Ilyentájt, nyár elején el szoktak a kertben költözni a rigók. Alighanem ezt jelentette be. De nem értettem. Én nem tudok röpülni sem. Talán jobb is.
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||