Gyerekes álmok és a valóság

Csak nehogy így járjunk...

Tízévesforma lehettem. Hosszan álltam a kirakatok előtt, s biztos voltam benne: boldogságomnak egyetlen biztosítéka, ha nekem is lesz műanyag Videoton gombfocicsapatom (a játékosok arcképével!); ha megszerzem a bazári számkombinációs "páncélszekrényt" (tetején réssel, ahol bele lehet dobálni a pénzt); illetve ha zsebemben lesz az ezüstözött nyelű rugós kés (hat centiméteres pengével). Álltam tehát a "Souvenir" feliratú bolt előtt, s azt fontolgattam, ha még két hónapig spórolok, vajon mire lehet elegendő a zsebpénzem: belefér-e a távirányítós autó (drót nélküli!), vagy csak a szalagpatronos pisztolyra futja (ráadásul abból kettő kellene, mert egy igazi cowboy nem érheti be eggyel).

Egyszer aztán valami olyat láttam, ami minden addigi kincset elfeledtetett velem. Attól kezdve egyetlen célom volt csupán: megszerezni a dzsungelvágó túlélőkést. Hegyes pengéje volt, egyik oldala borotvaéles, a másik pedig fűrészfogas - arra az esetre, ha a lakatlan szigeten hirtelen fát kellene vágnunk. És ez még nem minden. Az igazi csodát a kés markolata jelentette. Az ugyanis - túl azon, hogy a végén iránytű tájékoztatott, merre is van észak - üreges volt, benne elképzelhetetlenül hasznos holmikkal. Volt benne például cipőtalpon gyulladó gyufa. Fűrészszál, a végén két kulcskarikával. Smirgli - ki tudja, mire; no meg horgászáshoz damil és horgok. (Botot a többi eszköz segítségével az igazi túlélőnek gyerekjáték szerezni.)

Legalább másfél évi zsebpénzembe került. Bár, ha meggondoljuk, ki ne áldozna fel másfél évet a túlélésért cserébe...

Teltek a hónapok, a kés kacéran mosolygott rám, a pénz gyűlögetett, s egy kissé esős, sáros nyári napon útra keltem. Remegő kézzel számoltam a pultra az összeget, oldalamra kötöttem a kést (mert bőrtok is járt hozzá), s rövidnadrágomban, Sandokan-mintás pólómban, szandálomban lépegettem hazafelé. Rambónak, Krokodil Dundee-nak és Tarzannak éreztem magam egyszerre. Mellemet düllesztettem, ádáz tekintetem áthatóan pásztázta a környéket (vigyázzatok, mindent túlélek!). S ekkor ütött be a krach. A villamosmegálló előtti korlátot hanyag hősként akartam átlépni, átvetettem hát rajta a lábam. Másik lábammal azonban egy sártócsa szélén álltam. Megcsúsztam, egyensúlyomat vesztettem, s Rambo, a rettenetes egy pillanat múlva ott ült a szutyok kellős közepén. A nadrágomon esett foltot hiába is takargattam volna, a lábam is végig csupa sár volt. A körülöttem állók mosolyogva fordultak el. Feltápászkodtam, és szégyenkezve hátizsákomba rejtettem a kést. Ne tudja senki, hogy valójában Rambo vagyok. Inkognitóban, gyalog, a parkon át, bokrok takarásában osontam hazáig.

Talán akkor tanultam meg, hogy egy kés, egy cím, egy rang még nem tesz naggyá. Attól, hogy - legalább képzeletben - csatlakoztunk az - állítólag - verhetetlen hősök seregéhez, a következő pillanatban ugyanúgy sárba tottyanhatunk. Hát még akkor, ha sorozatosan elvétjük a lépést, és elveszítjük az egyensúlyunkat.

Csak nehogy így járjunk...

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu