Az egyház a diktatúra időszakában

A hetvenes évek

A pártállam azt remélte, ha sikerül a rendszerhez lojális vagy félénk embereket püspökké tennie, ha sikerül őket "kézben tartani", akkor irányítás alá vonhatja az egész egyházat.

A rendszer 1971-ben megállapodott a püspöki karral, hogy a középszintű (esperes, teológiai tanár) és magasabb egyházi állásokat továbbra is csak az állam engedélyével lehet betöltetni, sőt, a többi egyházi állás betöltését is jelenteni kell az Állami Egyházügyi Hivatalnak (ÁEH), és azok csak akkor lépnek érvénybe, ha az ÁEH elnöke nem él ellene kifogással.

A rendszer elérte azt is, hogy hosszú tárgyalások után 1971-ben a Vatikán Rómába hívta Mindszenty bíborost (aki 1956 novemberében az amerikai nagykövetségen talált menedéket - s a magyar katolikus társadalom szemében az ellenállás jelképe volt). A magyar állam azt is elérte, hogy 1973-ban a Vatikán megüresedettnek nyilvánítsa Mindszenty bíboros esztergomi érseki székét, majd abba Lékai Lászlót helyezze, aki rendkívüli párbeszédkészséget mutatott a hatalommal.

Ezek után az állam bizonyos engedményeket is tett: hozzájárult új püspökök kinevezéséhez, nagy egyházi zarándoklatot engedélyezett Rómába. A kommunizmus ideje óta először korszerű, új hittankönyvek jelenhettek meg 1970 és 1976 között (köztük a máig is használt A Mennyei Atya szeret minket vagy a Hitünk és életünk; bár az egyháztörténelem-könyv megjelenését ekkor is megakadályozták).

Nagy engedmény volt, hogy - hosszú alkudozás után - 1978-ban megkezdődhetett a budapesti Hittudományi Akadémián a világi hitoktatók képzése.

"Ideológiai harc"

Eközben az "ideológiai harc" nem lanyhult. Korábban megfogalmazott alapokmányai - melyek az ateizmust az állam és az iskolák hivatalos és minden eszközzel terjesztendő világnézetévé tették - változatlanul érvényben voltak. Ennek következménye volt például, hogy 1976-ban az általános iskolásoknak már csak mindössze hat százaléka járt hittanra.

1974 decemberében a püspöki kar körlevelében sikerként számolt be arról, hogy az állam engedélyezi a templomi hitoktatást. Mindezt szigorú szabályozás keretei között: iskolán kívül hittan csak templomban és istentiszteleti helyiségben tartható, mindössze heti két alkalommal egy-egy órában. Csak általános iskolásokról történik benne említés. A hittanóra nem vihető át a plébániára vagy más egyházi épületbe... A templomi hitoktatás helyét és idejét minden tanév elején írásban jelenteni kellett a helyi tanácsnak. Az órák ellenőrzése az iskola igazgatójának a feladata. Ez a rendelkezés olyan általános tiltakozást váltott ki (külföldön is), hogy ennek hatására legalábbis a templomokban való állami ellenőrzések elmaradtak. De a szabályozás többi része érvénybe lépett.

Nagymaros és az ifjúsági találkozók

A hetvenes évek mindezek ellenére a magyar egyházi élet pezsdülésének évei is voltak. Az 1960-tól 1972-ig tartó közösségi perek ellenére a közösségi munka és élet egyre erősödött az egész országban.

Néhány ifjúsággal foglalkozó lelkipásztor és a regnumi atyák elszántsága hatására, valamint Sillye Jenő meghatározó közreműködésével 1971-ben Kismaroson, eleinte csak kisebb létszámmal, később Nagymaroson megkezdődött a Duna-kanyari ifjúsági találkozók sora. A perek és bebörtönzések korában a találkozó melletti döntés elszántságot igényelt, de a szervezőkben élt a meggyőződés, hogy szükség van a hitről való tanúságtételre, az együttlét megtapasztalására - még a kockázat árán is.

Az ÁEH-t és az egyházi vezetőket egyaránt zavarba hozta e lépés. Lékai bíboros is éveken át igen tartózkodó volt Nagymarossal kapcsolatban, de később, 1980-ban - feltehetően II. János Pál pápával való személyes találkozása hatására - maga is ellátogatott a találkozóra. Ez volt az első alkalom, amikor a hazai katolikus sajtó is tudósíthatott a rendezvényről.

Rendszeres résztvevői voltak a találkozóknak éveken át a nyomozók is... Izgalmasan, tanúk megszólaltatásával írja le a nagymarosi, egyháztörténelmi "kalandot" és az országos újjáéledést Kamarás István Lelkierőmű Nagymaroson című könyvében (Budapest, 1989). A nagymarosi után országszerte évről évre létrejöttek hasonló - és mégis más-más szépséget és eredetiséget felmutató - ifjúsági találkozók: Hajóson, Debrecenben, Szegeden, Miskolcon, Máriapócson, Segesden, Máriagyüdön, majd a nyolcvanas évek közepétől az összes egyházmegye rendezésében is. A nagymarosi találkozók résztvevőinek száma kétezer- kétezer-ötszáz között mozgott, a többieké néhány száz, illetve ezer-egynéhányszáz között. Az elnyomás hosszú csendje után a találkozóknak ez az országos megjelenése, valamint az ifjúság nagy száma a tavaszi kivirágzás hatását keltette. A találkozók hátterében az egyre többfelé élő vagy születő közösségek álltak.

A kisközösségek megítélése

Agostino Casaroli bíboros, a vatikáni "keleti politika" kimunkálója emlékirataiban így szól a korról, s benne a kisebb közösségek jelentőségéről: "A katonaság és a rendőrség által támogatott állam- és a pártapparátussal, valamint a bíróságokkal és büntetőszervekkel szemben, az iskoláktól, az ifjúságtól elzárt egyház túl gyengének tűnt... Egyre kevesebb fiatal járt templomba... Egész társadalmi rétegek - közhivatalnokok, katonák, pedagógusok - tűntek el onnan. Lengyelországot kivéve az egyház - a marxisták reményeinek megfelelően - a haldoklás jeleit mutatta... Titokban azonban tovább élt a ťspirituális egyházŤ, és a földalatti életre berendezkedett válogatott csoportok szerveződtek. Ők gyakran tették ki magukat a törvény szigorának, de folyamatosan ellenálltak, és a kormányok tiltakozásai ellenére tovább terjedtek. Ilyen helyzetben az egyház reménysége - természetesen Isten segítsége mellett - a híveknek erre az egyre kisebbedő élcsapatára, a püspökök, papok, szerzetesek, szerzetesnők és világiak szenvedéseire támaszkodhatott, akiket a rezsim folyamatosan üldözött, még ha az idő múlásával módszereinek brutalitása enyhült is kissé." (Agostino Casaroli: A türelem vértanúsága - Szent István Társulat, 2001)

A kommunista párt is jelentőséget tulajdonított ezeknek a közösségeknek. Az előkerült dokumentumok tanúsága szerint a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években a kommunista vezetés nemcsak titkosrendőröket küldött a katolikus kisközösségek megfigyelésére, hanem szociológusokat is, hogy kutassák a katolikus közösségek erőforrásait, az ifjúságra való hatásmechanizmusát. Idézzünk egy - a párt, illetve a Kommunista Ifjúsági Szövetség által a vizsgálattal megbízott - szociológust, hogyan jellemzi ő ezeket a katolikus kisközösségeket. (A vizsgálat a pécsi katolikus közösségek körében készült, a Művelődési Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztályának megbízásából.)

"A kisközösségekbe mind a társadalomban keletkezett közösségvákuumok, mind a sokszor személytelen, formális vallásosságból való menekülés vezet sok fiatalt. Sok olyan fiatal tagja van a katolikus kisközösségeknek, aki nem kapott vallásos nevelést, egész környezete ateista volt, de egy hívő osztálytársát vagy ismerősét elkísérte az összejövetelre, ťittragadtŤ, és később ťmegtérveŤ hívő katolikussá lett."

A szerző által vizsgált kisközösségek "szoros kapcsolatban vannak egymással, a plébániákkal, az egyházmegye vezetőivel, papjaival... A csoportot vezető pappal viszonyuk közvetlen, baráti. A tagokat is baráti viszony köti össze, vagy ahogy ők mondják, ťtestvériŤ... Ki kell térnünk imádságuk sajátos módjára. Nem az imakönyvben kanonizált, kötött imák jellemzőek, hanem a spontán, hangos megnyilatkozások. Néhány perc csönd után a körben ülő tagok valamelyike saját szavaival imát mond. Majd ismét valaki más imádkozik hangosan. Mélyről jövő, őszinte megnyilatkozások ezek... Az egymásra figyelés, egymáshoz mint baráthoz való viszonyulás jelei. A heti összejöveteleken kívül több egyéb formában is találkoznak a tagok. Ilyenek a közös mozi-, színházlátogatások, sok közös kirándulás, más közösségek meglátogatása...

Majdnem minden kisközösség intenzíven foglalkozik karitatív munkával. Öregek látogatása, itt a házimunka elvégzése, gyűjtés a rászorulók számára, kórházak látogatása, betegek, öregek, elesettek segítése... Nekünk, nem vallásosoknak - vonja le a következtetést a párt számára készült jelentés - azt hiszem, elgondolkoztatóak ezek a tendenciák. Sok fiatal kerül ilyen közösségekbe, s érzi jól magát, mert közösségre talált." (Kerékgyártó István: Keresztény közösségek...- in: Tájékoztató, a Művelődési Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztályának kiadványa. 1984/5. 114-119.)

Tomka Ferenc

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu