A toszkán főváros - Firenze

Az ember életében vannak találkozások, események, amelyekre hosszan készül. Így voltam én Firenzével. Tanultam róla gimnazistaként és egyetemistaként a történelmi, művészettörténeti, irodalmi stúdiumok keretében. Tudtam, itt született meg az olasz irodalmi nyelv, hoszszabb-rövidebb ideig itt élt és alkotott Dante, Petrarca, Boccaccio, Giotto, Donatello, Fra Angelico, Leonardo da Vinci, Michelangelo, Benvenuto Cellini, Botticelli és Raffaello...

Pár hete végre elutaztam Firenzébe. Első utunk a Pitti- palota felé vezetett: az egyre növekvő turistatömeg jelezte, helyes irányba megyünk. Aztán elérkeztünk a hatalmas kövekből épült palotához, amely előtt barátságtalan, rideg tér terül el, a tér kövezetén turisták ezrei ücsörögtek. A látvány a falansztert idézte. Továbbmentünk, hogy lássuk az Öreg hidat (Ponte vecchio). Az áradó embertömegből csak lassan bontakozott ki az Arno folyón átívelő híd képe. Tudtuk, mert az útikönyvben elolvastuk, hogy a németek a II. világháborúban Firenze összes hídját felrobbantották, kivéve ezt: a világ egyik leghíresebb hídjának megkegyelmeztek. Fecskefészekként tapadnak a hídra az apró házacskák, amelyekben aranyékszerészek kínálják míves munkáikat.

Innen már nincs messze a dóm, amely a tudósok szerint az itáliai városok közt megindította a dómépítési vetélkedést. A márványcsoda homlokzata gyönyörűen renoválva, az oldalát azonban éppen mostanság tisztogatják, jelenleg elég siralmasan néz ki. Odabent szívesen láttam volna valakit, aki Krisztushoz hasonlóan rendet teremtett volna az Atya házában, de hiába. A tömeg viszont olyan önfeledten beszélgetett-morajlott, mint egy zsúfolt pályaudvaron.

Az Uffizi képtárba - előjegyzett látogatók lévén - a többórás sorban állást megúszva juthattunk be. Az épület falai egy állami gondozottakat befogadó, lerobbant magyarországi kastélyra emlékeztettek, a hetvenes évek közepe tájáról. Mindezért kárpótolt, hogy a festészet kimagasló alkotásai között járkálhattunk. Szemtől szemben állhattam a reprodukciókról ismert művekkel. Az értékesebbeket üveg óvta, amelyet azonban mintha évek óta nem mosott volna le senki. Minden termet hatalmas, talán még a hatvanas években készült riasztórendszer csúfított el. Ezzel együtt hihetetlen élmény volt a szocialista lerobbantságot idéző múzeum megtekintése.

Feleségem megsokallta fanyalgásomat, s az irányt a természet felé vettük. Felmentünk egy közeli dombra, ahol a Michelangelóról elnevezett kilátóról gyönyörű kilátás nyílik egész Firenzére és a környező hegyekre. Megértettem, miért szeretik e várost. Miért olyan híres. Miért adott ennyi művészt és művészetet a világnak. S megértettem azt is, hogy az emberi kapzsiság, a harácsolás miként csúfíthat el embert, lakókörnyezetet, vagy akár az ezt körülvevő természetet. A nagyzás, a kivagyiság, a fellengzősség miként jelenhet meg az apró részletekben. S hogyan lehet ennek ellenére - a mások nagyszerű tehetségétől - valami mégis nagyszerű és méltán világhírű.

Bókay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu