Búcsú Dékány Endrétől

Vannak (voltak) olyanok, akiknek életét átitatja a hit és a kultúra. Ilyen volt Dékány Endre. Sajnos, csak múlt időben szólhatunk róla, már nem láthatjuk, amint kicsit félrehajtott fejjel, mosolyogva lépdel a Kossuth Lajos utcai ház belső udvarán, vagy az Új Emberhez, vagy a Szent István Társulathoz igyekezve. Kezében aktatáska, könyvek, kéziratlapok, bírálat, félig írt költemény és könyvek, könyvek... Dékány Endre - barátai nem véletlenül szólították Bandinak: volt benne valami kisfiús "bandiság" - életének tekintélyes részét ugyanis a könyvek között töltötte az Eötvös könyvtárban, ide nyugdíjazása után is visszajárt, kis íróasztala mellett üldögélve tűnődött a világ változásán, vagy éppen olvasott, lehetőleg szépet és lélekemelőt.

Legszívesebben Szegedről mesélt. Amolyan "intézmény" lehetett ő az alföldi városban. Tudta, melyik templomban mi történik, és mire készülődnek. Gyakran lehetett látni, amint az Irodalomtudományi Intézet valamelyik folyosóján Sőtér Istvánnal csevegnek. Nagyhatalmú igazgató és szolgáló könyvtáros. De az intézetben ez így volt természetes: a legnehezebb években is a demokrácia és a béke szigeteként adott otthont a különböző meggyőződésűeknek, s Bandi nyugodtan működhetett hívő emberként. Tudták róla, hogy a Kapisztrán kórus tenor szólamának egyik oszlopa, de ez inkább tiszteletet keltett, csendes irigységgel hallgatták, amint Bach, Händel vagy Mozart egyházi zenéjének szépségét fejtegeti. Szépség és harmónia. Ezek voltak életideáljai, s akkor sem tágított tőlük, amikor a világ tagadta őket. Ha verseit olvassuk, azonnal megérint kiegyensúlyozottságuk, mindig fölfelé irányultságuk. Idegenkedett a modernségre oly jellemző kételkedéstől, lelkében hordozta bizonyosságát, ezt igyekezett megosztani másokkal, ez vezérelte, amikor a maga idejében szenzációnak minősült Innen és túl című antológia verseit válogatta, ezt kereste azokban a művekben, amelyekről bírálatot írt - megválogatta, miről ír -, s ezt sugározta azokra, akikkel beszélgetett. Sosem törekedett arra, hogy elismerést szerezzen magának, s elégtétele lehetett, hogy megkapta a Szent István Társulat díját. Szolgáló emberként ismertük, aki másokért élt, dolgozott. Legutoljára az Attila úton láttam, türelmesen várta, amíg elrobognak az autók, akkor indult át a másik oldalra. Arra gondoltam, ha akarna, akár föl is röppenhetne a zsúfolt utca fölé, s mosolyogva vitorlázna a háztetők magasában.

Milyen furcsa a sors! Nagyjából egy időben hunyt el az Eötvös könyvtár két hajdani munkatársa: Dékány Endre és a mindig komoly Németh Miklós. Nyilván odaát is szükség volt rájuk. S ott is van Bandinak egy íróasztala. Kicsit hátradőlve néz a fénybe, s hallgatja az angyalok kórusát. Mi pedig fájdalmasan gondolhatunk arra, hogy ismét elvesztettünk valakit, aki családtagunk volt, akit szerettünk.

(Dékány Endre író, az MTA Irodalomtudományi Intézet nyugalmazott munkatársa április 3-án, hosszú betegség után hunyt el.)

Rónay László

Dékány Endre

Húsvéti virradat

"És fölzúgnak a hamuszín egek..." (Pilinszky J.)

A színeket már szürkébe vonta

a kor és feltorlódott vétkeink.

Nagypéntek látomása naponta

újul és elkáprázott szemeink

már könnyet sem ejtnek. A kék bolygó

szikrát lövell és égő embereket.

De feltör a sziklák alatt nyugvó

Élet és megújít mindeneket

a mindenható Erő és fölszáll

világnyi mélyeiből az új fény.

Nézd! A látóhatáron már Ő áll.

Hangja áthat a szférikus zenén,

át romlandóságunk tornácain.

A lángpallos helyett már földereng

a Lélek lángja az egek alatt

s míg alattunk két évezrede reng

a föld, börtönünk kövei is omlanak.

A harmadik évezred hajnalán

halld: fölzúgnak a hamuszín egek

és emmauszi lelkünk asztalán

megtörjük az isteni kenyeret.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu