Illés Sándor

Üzenet

Szép hagyománnyá vállt már Budapesten az a nemes állatvédelmi tevékenység, amely lehetővé teszi a húsvéti nyuszik megmentését. Az állatkert az ünnepek után befogadja örömünk néma tanúit, a kiebrudalt állatkákat.

Régebben, amíg erre nem volt lehetőség, tanúi lehettünk az ártatlan tapsifülesek pusztulásának. Ráuntak a gyerekek, a szép családi ünnep után feleslegessé váltak, nagyon sokan igyekeztek megszabadulni tőlük. A szó szoros értelmében ebek harmincadjára kerültek, ahogyan mondani szokás. Kivitték őket a ligetekbe, parkokba, s a kutyák martalékaivá váltak.

Emlékszem még jól, gyermekkoromban én sem voltam irgalmas hozzájuk. Meguntam már harmadnapra a remegő kis nyuszit, amit apám hozott nekem húsvétra, kicsaptam hát az udvarra, aztán beszökött a kertbe, majd nyoma veszett örökre.

Figyeltem már a múlt évben is, szinte várakozó sorok alakultak ki az állatkert bejárata előtt. Nemcsak kisiskolások hozták ölükben a nyulakat, hanem idősebb emberek is, meg öregasszonyok szatyorban. Még egy utolsó simogatás a nyuszi fején, aztán búcsú örökre. Szép volt a meglepetést okozó feltámadás napi alándék, de hát kicsi a lakás, sok a gyerek, meg gondozni is kell a kis állatot, jobb hát tőle megszabadulni. A lelkiismeretünk se sajdul bele, mert azt ígéri az állatkert vezetősége, hogy nem válnak a visszahozott nyuszik a vadállatok eledelévé. Irgalmas megoldás hát ez az ünnep utáni átvevőhely.

Bevallom, engem a látvány üvegvisszaváltóra emlékeztetett. Ott álltak így sorban, főleg öregek, akik visszahozták az üres flaskákat. Egyikük azért, mert ezáltal pénzre tett szert, a másik azért, mert másikat akart venni. Teli üveget. Újabb örömet, élvezetet.

Én arra gondoltam, mi lenne, ha nemcsak a megunt nyuszikat lehetne leadni, hanem egy olyan átvevőállomást létesítenének végre, ahol leadhatnánk mindennapi gondjainkat is. A nélkülözést, a meg nem értést, a betegséget, a parázsló fájdalmat, az öregkor sok-sok keservét, a kínokat és gyötrelmeket, a társtalanságot, a magányt.

Ilyen öröm-csereállomás ha lenne valahol! Víziószerűen már látom is magam előtt, a hosszú, nagy pult mögött sorakoznak az emberek. Odamegyek, megkérdezem az egyiket: "Mit hozott? Rakja csak be ebbe a fiókba, aztán bezárjuk, majd menjen ahhoz a pulthoz, ahol vigaszt kap fájdalmára..."

"Öregségemre lám, egyedül maradtam, nem nyitja rám senki az ajtót, nincs, aki lemenjen nekem tejért és kenyérért, nincs, aki megfogja a kezem, pedig öt gyermeket neveltem fel..."

Hallgatom így a sok-sok feltörő panaszt, és nézem a számos kibontott batyut, érkezik a hajléktalanok zilált serege, fénytelen szemekkel: "Engem kifosztottak, elvették a lakásomat, mézesmázos szóval hitegettek. Mi lesz most velem? Kapualjakban, aluljárókban húzom meg magam, pedig valaha szép lakásom volt..." - így zokog az egyik.

Van, aki a sebeit mutogatja, van, aki béna lábát vonszolja, de érkezik olykor szerelmes is, fiatal, tiszta tekintetű és csodálkozó. De a társa lázongó, aki azt sikoltozza vékony cérnahangján: "Mi mindannyian remegő nyuszik vagyunk, segítsetek!"

Igen, ha szétnézek magam körül, valóban csak remegő húsvéti nyulak vagyunk, akik keressük a menekvés útját. Keressük az utat, hogy merre menjünk bajaink és önmagunk elől, a társadalom meg nem értése elől, mert nyugalomra és lelki szépségre vágyunk.

Van erre lehetőségünk? Valahol lennie kell a bozótos, vad világban egy útnak, amely elvezet bennünket, embereket is a megbékéléshez, a nyugalomhoz, az igazi, felmagasztosult emberséghez, ahol valóban leadhatjuk gondjaink egy részét, ahol megtisztult szívet és vigasztalást nyerhetünk.

Megkérdezem: "Merre vezet az út Atyám házába?"

A válasz is megérkezik, valahol, nagyon messze megkondul egy harang. Üzenet.

Ha követjük, rálelünk lelkünk békéjére.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu