Utolsó (és még egy) levél Bohumil Hrabalhoz

Kedves Hrabal úr!

Úgy hozta a sors - és ebben (akarva-akaratlanul) Önnek is része van -, hogy ez az első levelem egyben az utolsó is, amelyet Önnek írok. Korábban is megszólítottam Önt néha olvasónaplóm oldalain, de azokból a följegyzésekből nem lett levél. Nem is nagyon lehetett: késő bánat, de nem tanultam meg apámtól csehül. De más idegen nyelveken sem annyira, hogy mindazt, amit igazán el akartam volna mondani Önnek, árnyaltan megfogalmazhassam. Most meg amúgy is csak valami dadogás telik tőlem, az anyanyelvemen is. De ha találkozik apámmal, ő bizonyára lefordítja Önnek ezt a pár sort.

Ha egyáltalán megkapja ezt a rövid levelet. Mert hát hová is küldjem? Írásaiból és nyilatkozataiból ismervén valamelyest az Ön életét: egyenesen a Mennyországba adresszálni - valószínűleg pontatlan címzést jelentene. A Purgatóriumnak meg nyilván rengeteg részlege van, mivel nem vagyunk egyformák. És valószínűleg nagy ott a tumultus, mert ebből az emberfajtából van a legtöbb itt a Földön is, a jó szándékú gyarlókból. Ezért gondolom, hogy esetleg apámmal is találkozhat, s - mivel az én hitem szerint Isten kezében vagyunk: ami sorsunk ismeretlen volta mellett valamiféle bizakodást is jelent - talán még én is ott érem Magukat. Nyilván ott vannak írásainak szereplői is, vagyis akikről őket mintázta. Akik a prágai és nymburki sörözőkben próbálták tisztára mosni a lelküket, amíg itt éltek. Nemcsak a sörrel, a szénsavas folyadékban oldott napsütéssel, hanem az emberi szóval is. Hrabal úr! Hogyan van ez odaát?

Azt olvasom az újságban, hogy a madarakat etette a kórház ötödik emeleti ablakában, amikor kizuhant. Mondja, nem írta meg ezt már valahol? Olyan ismerős a kép, mintha Bohumil Hrabal egyik hősietlen hősével történne mindez... A madáretetés, a repülés reménye, a zuhanás talán nem végérvényes valósága...

Azt írja az egyik könyvében, hogy az írók egytől egyig megtalálták a maguk pallóját, amin átmentek önmaguk túloldalára. Hrabal úr! Ahol Ön most van: az volna ez a túloldal? Vagy csak mellélépett? Imbolygok én is - öt és fél milliárd embertársammal egyetemben - a magam pallóján, vagy csak bizonytalan léptekkel ballagva keresem azt?

Hrabal úr! Alig merem bevallani, hogy a halála nem rendített meg igazán. Inkább csak (csak?) gondolkodóba ejtett. És zavarba: netán kihalófélben vannak bennem az emberi érzések? Aztán az Ön egyik könyvében lapozgatva újra rátaláltam egy régen aláhúzott mondatra, amely arról szól, hogy a zenekedvelő lelkész addig-addig vigasztalta a koporsó felett a hátramaradottakat, amíg azok mosolyogva széledtek szét. Hrabal úr! Mosolyogva - bár kissé fancsali mosollyal - búcsúzom. Isten Önnel. (Ez nemcsak búcsúszó: hitvallás és biztatás is egyben.)

Régi olvasója...

*

Hrabal úr!

Hét éve írtam Önnek ezt az utolsó levelet, halálhírét hallva.

Nem lepett meg, hogy nem jött névre szóló válasz, de az azóta is újra meg újra elővett könyveiből azóta is felelget: a Maga sajátos módján, nem mindig arra, amit tudni szeretnék, gyakorta inkább arra, amit tudnom kellene. Például, hogy leginkább a félelmeink bátorítanak minket.

Nemcsak arra gondolok, amit azóta sokan felróttak Önnek, hogy olykor gyöngének és gyávának mutatkozott, hogy félelmében szóba állott azokkal, akikkel a legkevésbé kellett volna. De hát megtették ezt mások is... Amit viszont Ön félelmében tett, azt később bátran merte szégyellni is. Az emberi vétkek sokfélék és tengernyiek, és alig tűnik fel itt-ott a bűnbánat világítótornya...

Ön tudta, mi a félelem, ezért lehetett bátor is. Az életben és főként az írásban. Nemcsak vallotta, hanem példájával bizonyította is, hogy nem igazi író az, aki nem ijed meg olykor attól, amit ír. És Ön is gyakran megijedt, és írt tovább. A hétköznapok alapanyagából szőtt költői nyelvén, a derűs történetek felszíne alatt láttatva az emberi lélek riasztó sötétségeit is. - És ezzel máig sokunkat bátorít.

Nemrég, március 28-án lett volna kilencvenéves. Születésnapjára azt kívánom, éltesse Önt az Isten - nekünk, olvasóinak - még nagyon sokáig.

Hét éve sem gyászoltam, mert nem veszítettem el Önt igazán. Most is inkább csak megköszönöm a Teremtőnek, hogy élt, hogy írt.

Hűséges olvasója

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu