Sárkányok márpedig...

A történetben az a legmeglepőbb, hogy Silena városának lakói egy idő után már meg sem próbálnak ellenállni. Beletörődnek sorsukba, és önként sétálnak a vágóhídra. Hogyan is szól a legenda? "Silena városa közelében volt egy tó, s abban lakott egy mérges sárkány. Már többször megfutamította a népet, amikor az fegyveresen ellene vonult. Így hát a polgárok naponta két juhot adtak neki. Amikor a juhok megfogyatkoztak, megegyeztek, hogy naponta egy embert áldoznak a szörnynek."

Kezdetben tehát megpróbálják elkergetni. De hamar megtörik az ellenállásuk. S mivel gyengék, kénytelenek együtt élni a sárkánnyal. Először feláldozzák a javaikat: felhalmozott kincseiket. Azt hiszik, a szörny mohóságát féltett értékeik csillapíthatják. Pedig a sárkány mindent akar. S ők mindent odaadnak neki. Neki, aki a városlakók szívében a kezdeti riasztó szörnyetegből lassan kellemetlenkedő ismerőssé alakul. A riadt védekezésből így válik engedelmes hódolat: az emberáldozat az élet természetes velejárójává lesz.

Sárkányok márpedig vannak. Mindenkinek jut legalább egy-egy. A mohó szörnyeteg napról napra, óráról órára követeli a jussát: javainkat, felhalmozott kincseinket, féltett értékeinket. El akarja nyelni józanságunkat, szilárd értékrendünket, tisztességünket, békénket, elégedettségünket, belső csendünket, őszinte szerelmünket, biztos fogódzónkat. S végül - mert mohósága nem ismer határokat - el akar nyelni minket magunkat is.

A jelenségben az a legmeglepőbb, hogy Silena sok mai lakója meg sem próbál ellenállni. Sőt. Kedélyesen elbeszélgetnek az ocsmány tólakóval. Incselkednek vele, s mire rájönnek, hogy túl meszszire mentek, a szörny már javában lakmározza juhaikat. Igen ám: a sárkány azonban ennél többet akar. S Silena lakói egyszer csak azon veszik észre magukat, hogy már mindent odaadtak, amit hajdanán fontosnak tartottak. S rádöbbennek, hogy nem is sajnálják egykori javaikat: megtanultak együtt élni a sárkánnyal és mindazzal, amit az új barátság gyümölcsözött: a haszonelvűséggel, az apró csalásokkal és hazugságokkal, a kapkodással, az állandó idegességgel, a mindig újra, másra törekvéssel, a szüntelen hangzavarral, s a hajszoltság ellenére mégis rájuk telepedő unalommal és kiégettséggel.

Mind silenaiak vagyunk. Senki sem kivétel. Mindanynyian szóba állunk időnként a sárkánnyal. Mindannyiunktól követel valamit. Kedves Olvasó! Ön mit adott már oda - magából, az életéből? Önben mit hagyott még meg a sárkány érintetlenül? Ön hiszi-e még, hogy a sárkány nélküli élet nem kegyes legenda csupán?

Sárkányölő Szent György, állj mellettünk szüntelen!

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu