Legyen egyszerű és nagyszerű

Ferences Szegénygondozó Nővérek

Esztergom, a városba vezető főutca. A ferences rendházzal és gimnáziummal szemközt földszintes, sárga épület. A csengő fölött kis betűkkel a kiírás: Ferences Szegénygondozó Nővérek. Valaha a város hegyek felé vezető részén volt a házuk, 1990-ben adományként kapták ezt a helyet, ahol ma a közösség anyaháza működik. Az újrainduláskor még kétszázan voltak, mára harmincan maradtak, mondja Várnai Klára nővér, s küldetésükről, az új hivatásokról beszél. Ő maga korábban műszaki könyvtárosként dolgozott, s az 1980-as esztendőkben kötelezte el magát a szerzetesség mellett.

A szegények testi-lelki gondozását tekintik hivatásuknak

- Akkoriban egyes ferences atyák - még mindig titokban - foglalkoztak már szerzetességre készülő fiatalokkal. Barsi Balázs irányításával kezdtük meg néhányan elkötelezett életünket. Az atya különösen szívügyének tekintette ennek a rendnek a továbbélését.

Szerzetesi élete során Klára nővér ápolónői képesítést szerzett. Jó, ha ilyen végzettséggel rendelkeznek a nővérek, mondja, hiszen a rend a szociális hivatást, a szegények testi-lelki gondozását, ápolását tekinti hivatásának.

Oslay Oswald ferences tartományfőnök 1927 decemberében kezdeményezte Páhok Franciska és Krómann Magdolna harmadrendi tagok részvételével az alapítást Egerben. Oswald atya, fölismerve korának szükségletét - a huszas, harmincas évek szociális ínségét -, világi szakemberekkel együtt kidolgozta az úgynevezett Egri normát, melyben összekapcsolta az önkéntes társadalmi szociális mozgalmat az egyház karitatív munkájával.

- Ma is szeretnénk a szociális munkában az akkor megfogalmazott hármasságot érvényesíteni: a gondoskodást, a tanúságtevő jelenlétet és a testvérként való megjelenést - mondja Klára nővér. - Nagy szüksége van erre a világnak, hiszen egyre zárkózottabbak, sérültebbek, reményvesztettek az emberek.

A betegek és szegények gondozásában elsősorban a szellemiségre helyezik a hangsúlyt, ahogyan János evangéliumában olvashatjuk: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket és arra rendeltelek, hogy munkátokkal gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt." Az újraindulás nehézségeivel nekik is meg kell küzdeniük. Ma még kevesen vannak, de előttük lebeg a régi nővérek példája: Szent Ferenc bűnbánó ruháját magukra öltve, biciklivel és gyalog járták a tanyákat és falvakat, városokat és cigány negyedeket.

- Szécsényben tizenkét személyes idősek otthona működik, ahol nővérek gondoskodnak a lakókról - mondja mai életükről a főnöknő. - A nagyvenyimi otthonban néhány idős nővérünk él, a vezetést és a munkát világiak látják el Siófokon beteglátogatásban, hajléktalanok ellátásában vesznek részt a nővérek: a régi szellemben, de a mai szociális minták szerint. Itt, Esztergomban kórházi betegeket látogatunk, illetve - a szeminárium növendékeivel közösen - gyermekek hitoktatásában veszünk részt.

Klára nővér ezután a hivatások számának csökkenéséről beszél. Három éve lépett be legutóbbi testvérük. 1990 óta nyolc fiatalabb nővér él jelenleg a közösségben. "A testvérek és nővérek hivatása arra szól, hogy a sebeket gyógyítsák, a sérülteket bekötözzék és a tévelygőket visszahívják" - olvasható Regulájukban.

Tóth Mária Gilberta nővér 1950. június 10-ére, a szerzetesek elhurcolására így emlékezik vissza:

- Budapesten, a zugligeti úton lévő, eredetileg lelkigyakorlatos házunkban éltem meg 1950 júniusát. A háborúban kibombázták pestszentlőrinci szeretetotthonunk szegénylakóit, s ezért a Zugligeti úton helyeztük el őket. Harmincan voltak, mi nővérek pedig tízen. Vártuk, mire ébredünk... testvéreink többsége hazatért szüleihez, rokonaihoz, csak négyen maradtunk, mert gondozottjainkat nem hagyhattuk magukra. Meglepetésünkre senki nem jött értünk... Mi pedig folytattuk addigi munkánkat. Egyik társunk - szokás szerint - ment az ellátási összegért az akkori önkormányzathoz, de - mondvacsinált okokra hivatkozva - egyetlen fillért sem kapott. Nem volt miből eltartanunk szegényeinket, ezért egyik nővértársunk, aki széles ismeretségi körrelrendelkezett, régi barátnői segítségével beajánlott minket mosónőnek, takarítónőnek.

Az így keresett összegből tartották el a házukban lakó húsz szegényt, s magukat négyüket, egy éven át. Akkor - 1951 szeptemberében - megjelentek a tanácstól, hogy valamit kezdjenek a házzal. Nagy meglepetésükre nem találták üresen. Maguk kicsodák, kérdezték a már civil ruhát viselő nővérektől.

Süllei Mária Ilona: "Helyben volt a munkahely, a templom és a lakás"

- Mondtuk, hogy szerzetes nővérek vagyunk. De maguk mit akarnak, kérdeztük - folytatja az emlékezést Gilberta nővér. - Hogyan maradhattak itt, faggattak tovább. Mondtuk: itt felejtettek bennünket, a lakókkal együtt. Erre azt válaszolták: el kell hagynunk a házat, s természetesen gondoskodjunk a lakókról is.

Ekkor elmesélték az eltelt egy év történetét. A hivatal embere csodálkozott, hogyan lehet ekkora áldozatot hozni. Az épületben mégsem maradhattak. Végül a nővérek - akkori szóhasználat szerint - egy közületi irodahelyiséget kaptak, ahol meghúzhatták magukat, szegényeiket pedig állami szociális otthonokban helyezték el. Nehezen kaptak munkát, Gilberta nővér előbb gyárban dolgozott, majd 1953 táján - "amikor a kórházak várták vissza a nővéreket, természetesen civilben" - ápolónő lett a Madarász utcai kórházban.

- Ebben a korban a szociális otthonokat elköltöztették Budapestről vagy megszüntették őket mondván, nem lesz többé szegény.

Gilberta nővér, miután az idősgondozást érezte hivatásának, később a Fő utcai szociális otthonba került, ahol tizenhét évig dolgozott. Munkája lényegét így foglalja öszsze:

Várnai Klára nővér: "Nagy szüksége van erre a világnak..."

- Szerényen, alázattal, tisztelettel az emberek iránt - ezt a képzést kaptuk. A szegény, beteg emberektől soha ne azt kérdezzük, hová tartozik, hanem azt, hogy mi fáj, miben segíthetünk.

E sorok írója személyesen is tanúja lehetett a nővérek csöndes, áldozatos munkájának. Az 1960-as esztendőkben az esztergomi ferences kollégiumban - tizenéves gyerekként - csak azt láttuk, hogy a "nénik" mosnak, főznek ránk. S annyi idő elteltével most szemközt ülők Süllei Mária Ilona nővérrel, aki évtizedekig dolgozott - mint mondja - a mosóban.

- 1950. június 27-én zárták be mögöttünk Pesterzsébeten a százharminc személyes szociális otthon ajtaját. Hazakerültem Ludányba, vissza a családi otthonba. Akkoriban a faluban volt az anyaházunk, így a legnehezebb időkben egyfajta postás szerepét is betöltöttem: napközben a kolostorban tartózkodtam, este hazatérhettem az ávósok által ellenőrzött épületből. 1950 nyarán ugyanis tíz ponyvás teherautóval szállították oda - mintegy internálva - a nővéreket. Augusztus 1-re virradóra azután valamennyiünket Zircre vitték, ahol tizennyolc női rend tagjait zsúfolták össze.

Ludány sok hivatást adott a nővéreknek. Süllei Mária nagybátyja ekkoriban tanácselnök lett a faluban, s azt ajánlotta a "szétszórt" nővéreknek, keressenek maguknak valahol állást, nehogy feltűnjenek a hatóságoknak. Ilona nővér öt évig vasútépítésen dolgozott, majd a lábatlani plébániára került. Innen hívta 1957 decemberében az akkori esztergomi ferences gimnázium rektora, Csontos Oszkár atya hatodmagával a kollégium életét segítő munkára. Ilona nővér huszonnégy esztendeig dolgozott a mosodában, közben örökfogadalmat tett, s nyugdíjasként is takarított, segített a konyhán.

- Nem panaszkodhatom, helyben volt a munkahely, a templom és a lakás.

Mindennapos lecke számunkra - mondja Takács Mária Klarissza nővér

László Eszter nővér 1939 márciusában, tizennégy évesen lépett be a zárdába. Kispestre, majd Veszprémbe került. Előbb pénzbeli adományokat gyűjtött, az egyre súlyosabb háborús helyzetben már inkább élelmet a szeretetotthonuk javára.

- Az egyik faluból telefonáltak, hogy adnak egy bödön zsírt, csak el kell hoznunk. Fogat nem volt, végül a városházáról kaptunk egy szamaras kordét. Az egyik nővértársammal felültünk és elindultunk...

Az 1950-es szétszóratás idején hosszasan betegeskedett, s így élte át a kuláknak bélyegzett család üldöztetését. Később Jászberényben egy harmincszemélyes szociális otthonba került, ahol két nővértársával együtt nyugdíjazásáig dolgozott. Az újraindulás óta a szécsényi ház tagja.

Ludány környékén 1944-ben heves arcok folytak. Csernyik Mária Manfréda nővér húszévesen ekkor tette le első fogadalmát. Arra emlékezik, hogyan kezdte a beteggondozást:

- A sebesülteket hozzánk hozták a frontról. Német, orosz, román katonák voltak az első ápoltjaim.

1948-ban Mohácsra került, s ott érte meg 1950. június 9-ét.

- Ránk törték a zárdát. Féltünk nagyon, összesen négyen voltunk nővérek. Fél órát kaptunk, hogy összeszedjük a legszükségesebb holminkat. Olyan nyilatkozatot írattak alá velünk az ávósok, mely szerint "rossz hatással vagyunk a környékbeli lakókra", s ezért kell elmennünk. A helybéli rendőr együtt érzett velünk: az ávósok tudta nélkül kicsempészett nekünk az útra egy kis ennivalót. Nem tudtuk ugyanis, hová kerülünk. Azt is rebesgették, hogy talán Szibériába... Elöljárónk Kiskunfélegyházáról származott, s amikor ott megálltak velünk az államvédelmisek, jött a hír, hogy a nővér édesapja meghalt. Nem engedték meg, hogy legalább egy percre odamehessen... Végül kiderült: Ludányba, az anyaházba visznek bennünket. A teherautóról titokban kidobott papírlapon adtam hírt édesanyámnak, reméltem, továbbítják neki, mert a közeli faluból származom.

"Az anyaságot nem lehet megúszni" Érsek Mária Anna nővér Siófokon szolgál

A fiatal lánynak - sokakhoz hasonlóan - Zircen ért véget a "hivatalos" szerzetesi élet. 1956 után tudott csak elhelyezkedni egy szociális otthonban, ahol 1981-es nyugdíjazásáig dolgozott: előbb gazdasági vonalon, majd gondozó nővérként. Másik négy szerzetestársa is ott dolgozott, így tartották fönn a közösségi életet, emlékezik. Azután kissé elhalványodik a hangja, s nem az önmagáért való panasz hangján szól:

- 1957-et írtunk. Egy alkalommal Szécsénybe mentem vásárolni. Amikor visszafelé indultam, mellém szegődött egy magas férfi. Felszólított, hogy kövessem. Bevitt a rendőrségre, a második emeletre, emlékszem, a 12-es szobába. S vallatni kezdett: tartom-e elöljárómmal a kapcsolatot, hová teszem megtakarított kis pénzemet. Végül föltartott kézzel a falnak állított, majd elkezdett ütni a gumibottal. Elestem, elharaptam a nyelvem. Nyomorékra vert, most is viselem a nyomát. Később elöljáróm mondta el: ugyanekkor Nagyorosziban az ott szolgáló plébánost, Sudár atyát is megverték.

Ma számos, a korral foglalkozó történeti munkában az szerepel, hogy a kommunista hatalom 1956 után fizikailag már nem bántalmazta az egyházi személyeket...

A szegénygondozó nővérek - a kilátástalan itthoni helyzet miatt - 1972-ben Ausztriában telepedtek le, majd az alapító nővér halála után, 1979-ben, római engedéllyel a rend anyaháza is az ausztriai Krumbachba került. Egyházjogilag innen tért viszsza 1990-ben a szegénygondozó nővérek rendje.

Érsek Mária Anna nővér 1999-ben tette le első fogadalmát, korábban műszaki rajzoló volt, ma a siófoki közösségben él. Ő már az új nemzedék tagja. Mint mondja, külső gondozást végez: délelőttönként beteg és idős embereket keres föl, mosdatja őket, ha kell, kitakarít, elintézi a bevásárlást, gyógyszert írat föl és vált ki, az önkormányzatnál ügyes-bajos dolgokban jár el. A déli órákban pedig a városi szociális konyhán dolgozik.

- A terítésben, az ételkiadásban, a mosogatásban és a takarításban veszek részt. Szerdánként - egy világi csoport kezdeményezéséhez csatlakozva - a város kórházának krónikus osztályán húsz beteget látogatok: imádkozom, beszélgetek velük.

Anna nővér a ferencesekkel kapcsolatos emlékeit a szülői házból hozta. Édesanyja fiatal lányként részt vett a szerzetesek elhurcolása ellen szervezett tüntetésben.

- Hosszú évek teltek el, mire mély bizonyosságot kaptam az Úrtól: szerzetesnek, ferencesnek és szegénygondozó nővérnek hív. A helyemen vagyok, kiteljesedett embernek érzem magam. Amikor kívülállók megkérdik: nem hiányzik, hogy nincs gyermekem, azt szoktam válaszolni: van negyven hajléktalanom, számos idős, beteg emberem, főiskolai tanulmányaim során kisdiákok közé kerültem... az anyaságot nem lehet "megúszni", legföljebb csak másként éljük meg.

Az esztergomi anyaház a Kossuth Lajos utcában

- Kiskoromtól az emberek szolgálatára készültem - mondja a kolozsvári származású Takács Mária Klarissza nővér. - Tizennégy évesen éreztem először, hogy ferences módon szeretném szolgálni Istent.

Miután édesanyja 1990-ben a magyarországi áttelepedés mellett döntött, Klarissza nővér még abban az évben, tizenhat évesen belépett a rendbe.

- Szécsényben szolgálok immár hetedik éve az idősek otthonában. Emellett részt veszek az egyházközségi munkában, dolgozom a karitászban, s asszisztensként kijárok a varsányi világi harmadrendbe.

- Hogyan lehet ennyire aktív élet mellett elmélyülten imádkozni?

- Ez mindennapos lecke számunkra. Képtelen lennék megfelelni a munkámnak, ha nem tudnék honnan erőt meríteni hozzá. Ezt adja meg a csönd és az imádság. Sok ember azért képtelen megbirkózni önmagával, mert fél órát sem hagy magának csöndes elmélyülésre. Rendünk életében központi helyen áll az Oltáriszentség imádása és tisztelete. Fel kell ismerni: Jézus jelen van a beteg, idős, elesett emberben, de minden fiatalban is.

Arra a kérdésre, milyennek kell lennie egy ferences szegénygondozó nővérnek, így válaszol: vágyódjon Isten után, s hagyatkozzon rá. Legyen életkedve, s azt a szeretetet, amit Istentől kapott és megtapasztalt, képes legyen átadni másoknak. Azután, mintha csak nem akarná túlmagyarázni, azt mondja:

- Legyen egyszerű és nagyszerű.

Szöveg és kép:

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu