Októberig vígan élnek...

Nemrég a kiskunsági nagy legelőkön jártam. A valószínűtlenül kék égen egyetlen bárányfelhő sem kószált, kellemesen melegítettek a koraőszi napsugarak, a vénasszonyok nyara igazán kitett magáért. A legelőt nagy foltokban lilára színezte a sziki őszirózsa, lepkék, szitakötők szálldostak, csak a madárdal hiányzott. A fű közül ugyan egymás után repültek fel a mezei pacsirták, de csak rövid, "prriit"-tel viszszaadható hívogatójukat hallatták, szép trilláikat erre az évre már elfelejtették.

A pusztát nádfoltokkal kísért széles csatorna szeli ketté. A lustán folydogáló víz felszínét helyenként teljesen elborították a békatutaj levelei, és ezen az ingadozó szőnyegen vízityúk egyensúlyozott. Fejével szaporán bólogatva óvatosan lépdelt, fehér alsó farkfedői minden mozdulatánál megvillantak. Időnként felcsípett valamit, talán egy apró csigát vagy vízi rovart.

Amíg a vízityúkot figyeltem, kicsit távolabb brekegni kezdett egy kecskebéka. Eleinte halkan, szégyenlősen, de aztán egyre jobban belelendült, kisvártatva még néhány társa csatlakozott hozzá. Olyan koncertet rögtönöztek, hogy öröm volt hallgatni. Óvatosan közelebb mentem és távcsővel kutattam a csatornának azt a részét, ahonnan a brekegés hallatszott. Az egyik énekest rövidesen megtaláltam. A békatutaj képezte szőnyeg közepén ült, csak a feje látszott, mellső lábaival az egyik nagy levélre könyökölt. Kétoldalt hatalmasra felfújt hanghólyagjaival furcsa, groteszk látványt nyújtott. Sok százszor láttam már brekegő kecskebékákat, de ezt minden alkalommal megállapíthattam. A kórus többi tagját hiába kerestem, valószínűleg a nádfolt mögött ültek. Néhány lépést tettem, mire az én békám nyomban elhallgatott, hanghólyagjai lelohadtak, szemei ha lehet még jobban kidülledtek, és ugyanabban a pillanatban elcsendesedtek a többiek is. Azt már a májusi és júniusi nagy békakoncerteket hallgatva is megcsodáltam, hogyan tudnak olyan egyszerre elhallgatni, mintha csak egy csapásra ütötték volna agyon valamennyit. Számítógép nem csinálhatná tökéletesebben.

A kecskebéka ma még szerencsére gyakori kétéltű Magyarországon, tavak, csatornák, mocsarak környékén mindenütt találkozhatunk vele. Színezete hihetetlenül változatos, nincs két egyforma közöttük. Az egyik szinte teljesen zöld, a másikon ez a szín csak nyomokban látszik, barna, feketés foltokkal, a harmadik valahol a kettő között áll. Téli álmukból áprilisban ébrednek, májusban párzanak. A nőstények nagy, kocsonyás csomókban rakják le akár tízezer petéjüket. A lárvák 10-14 nap alatt kelnek ki, de közülük csak kevesen érik meg, hogy a nyár végén vagy szeptemberben átalakulva "igazi" béka legyen belőlük. Októberig vígan élnek, aztán a hűvösödő éjszakák hatására nyugovóra térnek. Az iszapba fúrják magukat és egy időre megfeledkeznek a világról.

Kép és szöveg: Schmidt Egon

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu