|
|
Fiatalokkal beszélgetve Ki a művelt ember? (2.) Köszönöm a telefonbeszélgetést. Így mondta: ez egyszerűbb, mint a többoldalas levél. Igaza van, s azóta megfogalmazódott bennem valami a kérdésére, hogy műveltség és anyanyelv összefügg-e még manapság, amikor annyi az idegenség, és hogy a mai vallásos (értelmiségi) fiatal sajátságos arculatához tartozik-e, ha az értékrend megítélésében meggyőződését előtérbe helyezi. A második kérdéssel kezdem, ugyanis ez folytatja az előző írásomban fölvetett, Eliottól származó gondolatot: "... megkérdezhetjük azt is, hogy vallási alapok nélkül létre tud-e jönni kultúra egyáltalán, és képes-e azok híján magát fenntartani?" Úgy vélem, a beszélgetésünkből ezúttal kiemelt probléma valójában azokat érinti meg igazán, akik a sajátságos arculatot és a meggyőződést sohasem választották/választják el egymástól, akik tisztában vannak azzal, hogy a vallásos kultúra teremtő/növesztő jelentősége a továbbiakban sem nélkülözhető. Ha tehát úgy érzi: értékmegítélésében világnézetének döntő jelentősége van, nagyon jól érzi. Ez pedig abból is következik, hogy vallásos meggyőződését és a világban látott/tapasztalt jelenségeket képtelen szétválasztani, képtelen kétlaki életet élni, ahogyan többen ma is élnek, vagyis azzal a pragmatizmussal, amely a kultúrát és az érdeket összerántja. Jelszavuk: ott a műveltség, a civilizáció, ahol a haszon. Ne értsen félre, van hasznos érdek is, amit önzetlen jelzővel illetünk. Hány ilyen ember ment át a történelem századain, s hagyott maradandó jelet, míg mások - őket követve - váltak hasznos műveltekké, mert mindig bekalkulálták életükbe, munkájukba a hit, a vallás tényekre alapozó eszmerendszerét. Mivel a vallás nem elvonatkoztatott idea, hanem realizmus, minden porcikáját átjárja az életnek, s aki ezt a valóságot (életet) választja, még érzékenyebb lesz a nemes dolgok, a jó iránt. A vallás a gyökerek egyik legerősebbike, hogy megmaradjon az emberiség műveltsége, az időben felhalmozott kincsgyűjtemény, amelynek sohasem lehet passzív tárháza. Mozgó érték ez, tanulást, áldozatot követel és: intelligenciát. Ez utóbbi áldott öröksége lehet olyanoknak is, akik nem dicsekedhetnek különböző iskolai bizonyítványokkal, diplomákkal. Egyszerűen érzik azokat az arányokat, amelyekről a múltkor néhány sort papírra vetettem hivatkozásul a keresztény Huizingára, a művelődéstörténészre. Én is találkoztam nagyon kevés osztályt járt idős asszonnyal - faluhelyen, akinek lelki eleganciáját, tájékozottságát megcsodáltam. Bevallotta: mindent Isten szemével próbál nézni. Figyel és értékel, mindenkiben azt keresi először, ami a jó tulajdonsága. Nagy áldás - sóhajtottam csöndesen, és órákig hallgattam egyszerű, tiszta bölcsességét. (Nem kényeztette el az élet, férje a fronton maradt, sírját sem tudta, három gyereket nevelt fel egyedül, tisztességgel.) Íme a kulturált ember kérdésére egy ilyenféle válasz is, jóllehet csak egy bizonyos szempontból, abból, amit lelki készségnek nevezünk, de bizonyára hallott már művelt emberről, aki intelligenciaérzékenységével élve művelte önmagát. Minden a lelki műveltséggel kezdődik. Ami anyanyelvünket illeti, érdemes elolvasni néhány mostani könyvet, köztük Nemeskürty IstvánA bibliai örökség címűt, Grétsy László, Fábián Pál, Bencédy József, Holczer József s mások nyelvvédő munkáit, hiszen nem közömbös: művelt ember ismeri-e jól "édes anyanyelvét". Kosztolányi így fogalmazott: "lélek és nyelv". Ezt írja: "Csak az anyanyelvvel nem lehet soha jóllakni, csak attól nem kapunk soha csömört, csak azt fogadjuk magunkba korlátlanul úgy, hogy minden szemerjét azonnal vérré változtatjuk. A többi nyelvből kisebb-nagyobb adagot bírunk el, mint az orvosságból. Ami túl van ezen az adagon, az már nem gyógyít: mérgezést okoz." Szimpatikus, ha például egy francia kényes a saját nyelvére. Ez bizony műveltség és nem finnyásság, amint az, hogy magyar nyelvünk valóságos véderője volt történelmünknek. Műveltségünket legmélyebb valóságában ez hordozta, s bízunk: azután is hordozni fogja. Tóth Sándor
|
|||||||||||||||||||||||||||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|