Anyanyelvem könyve

Ez a könyv még nem készült el, amint mondani szokás: dolgozom rajta. Nem is oly régen fogtam bele: néhány évtizeddel ezelőtt.

De hadd idézzek az Idegen szavak és kifejezések szótárából: "Kipreparál: idegen nyelvű szövegből az ismeretlen szavakat jelentésükkel együtt kiírja."

Mi már tízéves fejjel gimnazisták lettünk, nyolc esztendő várt ránk.

Azonmód az első osztályban latin szavakat kellett kipreparálni; harmadiktól ehhez csatlakozott a német, ötödiktől az olasz is. Remek stúdium volt: három nyelv egyre szaporodó szavai, kifejezései, érdekes fordulatai.

Magyar szavakat soha nem preparáltattak ki velünk!

A magyar: az anyanyelvünk; a tankönyvek írói, de nyilván már a tantervek készítői is mintha arra gondoltak volna: együtt nőttünk föl anyanyelvünkkel, már csöpp korunkban rengeteg szó ragadt agyunkba, "menet közben", talán észrevétlenül jegyezzük meg és sajátítjuk el az új meg új igéket, fő- és mellékneveket, határozószókat, s a többit...

És mindenkori irodalmi olvasókönyvünk mellett volt egy másik, karcsúbb, ez rendszerint a Magyar Nyelvtan névre hallgatott. Száraz volt, szenvtelen, szürke, szellemtelen szabály-dzsungel, fárasztó magolnivaló. Módszere, modora, erőszakossága valósággal riasztott. Ez a könyv szinte meggyűlöltette magát, szememben ez volt az ellen-tankönyv.

Gimnáziumi nyolc évünk alatt nem tanítottak úgy a magyar nyelvre - szellemesen, ötletesen, játékosan, érdekesen, kíváncsiságot-szítóan -, ahogy illett, kellett, lehetett volna. Persze, az én magán-igényem és elképzelésem szerint.

Így történt egyszer, hogy elkezdtem - kipreparálni... A Toldi egyik verssoránál - "Ösztövér kútágas hórihorgas gémmel" - megálltam, s kijegyeztem egy papirosra, hogy "ösztövér". És gyorsan mellé firkantottam: "Ösztövér a neve a Szentivánéji álom egyik mesteremberének is; Arany János fordította Shakespeare vígjátékát..."

Alighanem ez volt az első cédulám ehhez az egyszemélyi, szubjektív, szokatlan magyar tankönyvhöz. Amelyből elsősorban én magam kívántam tanulni.

Elkezdtem tehát preparálni magyar főneveket, igéket, hasonlatokat, fordulatokat. Nem azért, hogy bebiflázzam őket, egy világért sem. Csupán azért, hogy amit észreveszek, amire ráakadok, ami fölcsillantja a szemem, ami örömmel, csodálkozással vagy csodálattal tölt el - azt följegyezzem egy cédulára, vagy ahogyan Mándy Iván mondta és írta: cetlire. Hogy minden új, "ismeretlen" szó minden sejtemet átjárja. És hogy, ha lehet, továbbadjam őket.

Most is, legalább néhány cédulányit.

Milyen szép különössége nyelvünknek, hogy mi magyarázunk, megmagyarázunk valakinek valamit, hogy ha nem tud róla vagy nem érti. Saját népünk neve van benn ebben az igében! Németül erklären, olaszul spiegare, franciául expliquer, spanyolul explicar, oroszul objasznyity - egyikben sincs a saját népük neve.

Leggazdagabb szókincsű költőnket, Arany Jánost már említettem. Tőle kaptam és kapom a legtöbbet, naponta. Itt és most az alliteráció, vagyis a kezdőhang-egyezés okán veszek elő egyet céduláim közül. A Toldi poétája az Erlkönig című Goethe-költemény lefordításába is belefogott; a magyar változat egyik sora: "Gyöngyöm, gyerekem gyere..." Gyönyörű! Hogy magam is alliteráljak. Erre gondolva modern költőink közül Babits Mihályt szokás leginkább említeni; tessék, a Messze... messze... című versének két sorát írom ide: "Bus donna barna balkonon / mereng a bíbor alkonyon..." Íme, az egymást követő öt bé!

Ha itt tartunk, tervezett tankönyvemben így folytatnám: Juhász Gyula és az ő kezdőhang-egyezésű szavai! "A szeptemberi bágyadt búcsúzónál / Szeme színére visszarévedek... " Egy másik verséből: "Szavaid selyme szíven simogat..."

Nem költői, de hétköznapian prózai példával zárom.

Ha valaki a Bajza utcánál beszáll a földalattiba, hogy az Oktogon felé menjen, indulás után ezt a magnóhangot hallja: "Kodály körönd következik!" Ebben a poézistől messzi eső példában az a megkapó, hogy nemcsak a két főnév kezdetén, de az állítmány elején, közepén és végén is ott a ká...

Berzsenyi Dánieltől az adoniszi verssorra ezt a jellegzetes példát szokták idézni: "izzada orcám". Hadd hívjam föl a figyelmet, hogy egy huszadik századi nagy magyar költő neve (!) is tökéletes adoniszi sor: Jékely Zoltán - a tá-titi-tá-tá. Ugye, milyen jó anyanyelvünket kicédulázni!

Hogyan kell regényt kellemesen kezdeni? Például így: "Kajári Pál költő volt, író és publicista. Mégis szőrtüszőgyulladást kapott." (Hunyady Sándor) Hogyan kell regényt lebegve befejezni? Például így: "Barátom, volt ifjúság és volt szerelem. Nem vettem észre." (Szép Ernő: Lila ákác).

Mert már ilyesmiket is kijegyzek magamnak, nem csupán szavakat.

A közelmúltban történt. Illyés Gyuláné József Attila utolsó hónapjai című kötetét olvasom valamelyik délelőtt és délután, vele együtt azoknak a hónapoknak verseit; azt is, amelyik így kezdődik: "Talán eltűnök hirtelen", s benne ezt a sort: "Most rezge megbánás fog át". Rezge? Máris nyúlok a ceruzáért... Ugyanaznap este a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színházból az egyik tévé közvetíti Az ember tragédiáját. Kezemben a mű kötetével figyelem az előadást. És íme a római színben ezt mondja Éva: "A rezge hangon messze múltba szállnék..."

Véletlen volna? Egy ritka melléknév József Attilánál és Madách Imrénél, és - Illyés Gyula neve, kétszer?!

Az édes anyanyelv szelleme játszik velem; és mosolyog.

Meg kellene már írnom ezt a könyvet!

Dalos László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu