|
|
Homíliavázlat Izgult-e Jézus? Izgult-e Jézus, mielőtt csodáit tette? Gondolt-e arra, hogy esetleg "felsülhet" például a kánai mennyegzőn, mikor Mária sürgetésére meg kellett oldania a bor hiányának gondját? Könnyű rávágni a feleletet: - ugyan dehogy -, ha Krisztust úgy képzeljük el, mint aki csak látszatra élt emberként, valójában isteni természetét megtartva "játszotta végig" köztünk az életet. Ez azonban nem igaz. Ő nem azért jött, hogy egy kivételes "mutatvánnyal" kápráztasson el minket, hanem hogy őbenne lássuk: a mi emberi életünk élhető Istennel. (Kérdezzük meg magunktól: én hogyan tekintek Jézusra? Hiszem-e, hogy életem körülményei között Ő valóságosan követhető?) Ha hozzánk hasonló, a Mennyei Atyával kapcsolatban álló, hívő embernek látjuk a közénk jött Isten Fiát (vö. Fil 2, 5-11), akkor viszont elképzelhető, hogy igennel válaszolnánk a fenti kérdésre. A mi viszonyunk Istennel ugyanis gyakran inkább hasonlít a főnökünkkel vagy egy szigorú tanárunkkal, mint a kedvesünkkel, házastársunkkal vagy szüleinkkel megélt kapcsolathoz, s így, ha valami nagy horderejű dolgot kérünk, nem egyedül a feltétlen bizalom határozza meg magatartásunkat. (Kérdés: vajon az én Isten-kapcsolatomat mi jellemzi leginkább?) Jézus Isten-volta pedig igazán csak azáltal lehet életünket formáló erővé, ha az ő bizalomteli egységét az Atyával megtanuljuk, magunkévá tesszük. A mai olvasmányok is ebből az alapállásból érthetők igazán. A gazdag ifjú viszonya Istenhez a kortársak szemével kifogástalannak, sőt átlagon felülinek tűnik, ha a törvények megtartását, saját "teljesítményét" nézzük. Sőt, még Jézusnak is megadja a kitüntető tiszteletet, a keresztény magatartásra alkalmazva a példát: "megvallja istenségét". A Mester azonban nem ezt kérné tőle, hanem azt, hogy úgy hagyatkozzon a mennyei Atyára, ahogyan tőle látja. És alkalmasnak is tartja őt erre -, ezért nem kínál fel neki könnyített megoldást, mikor az "leverten távozik"! Láthatóan a tanítványokat is elgondolkodtatja az eset, s ők, akik a Jézussal való mindennapi együttélésben már észrevétlenül elkezdték átvenni az ő lelkületét, Péter szavaival: "mindent elhagytak" Istenért, most megkérdezik Jézustól: hová vezet mindez? Jó lenne, ha a Szentírás szavai behatolnának a lélek és a szellem gyökeréig, s mi is elgondolkodnánk és megkérdeznénk: Hová vezetne, Uram, ha Veled együtt a jelenleginél sokkal jobban ráhagyatkoznék az Atya felém irányuló határtalan szeretetére? Akkor ráébredhetünk: nemhogy nekünk kellene törnünk magunkat és izgulnunk, hogy Isten csodát tegyen az életünkben, hanem maga az Úr várja türelmetlen türelemmel, hogy mikor vesszük észre: szeretné bennünk kinyilatkoztatni magát, nekünk ajándékozni Lelkét, a bölcsességet és vele együtt mindent. Nobilis Márió
|
|||||||||||||||||||||||||||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|