Illés Sándor

Rozmaringszál

A Laci gyerek látogatott el hozzám Budáról, nemrég elhunyt jó barátom egyetlen fia. Elmesélte, hogy átrendezték a kis budai házat, és eközben rengeteg olyan holmit találtak, amelyek nagy részét továbbajándékozták. Apjuk őrizgette, porolgatta és rendezgette őket, de most már láb alatt vannak. Nekem is hozott valamit.

Amikor elment, sokáig forgattam kezemben a papírba csomagolt ajándékot, nem mertem kinyitni. Mi lehet benne? Azt mondta Laci, hogy hozzám fűződő régi emlék. Egy megszáradt rozmaringszál volt.

Óvatosan tartom a tenyeremben, emlékek viharzanak fel bennem. A rozmaring a boldog családalapítás jelképe volt nálunk, rozmaringot tűzött a kabátjára a vőlegény is, rozmaring díszelgett a násznagy kezében.

Az élet legszebb és legnagyobb eseménye a házasság. Pompás lakodalmak jutnak eszembe gyermekkorom idejéből. Szólt a zene, a templomban felharsant az orgona, a nászindulót játszotta, a násznagy kezében almába szúrt rozmaringszál. És a lakodalmas nép többsége is rozmaringot szorongatott a kezében. Nálunk, a Bácskában sátrat vertek a lakodalmas háznál, abban ettek, ittak, vigadtak másnapig a vendégek.

Utána sifonérba került az ünnepi gúnya, az almárium tetejére, a díszes poharak mellé a rozmaringszál. Én is voltam valaha násznagy, nekem is volt rozmaringom, én is őrizgettem sokáig. Ez a rozmaring meg, amit Laci hozott ajándékba, az én lakodalmam ékes virága. Rejtett rozmaringszál! - mondtuk többször, ha az esküvőnkre emlékeztünk. Mert abban az időben, amikor én nősültem, lopva kellett az esküvőre mennie a násznépnek. Szétszóródva, akár a viharvert nyájnak, mert gonosz szemek kísérték minden vallásos megmozdulását.

Amikor még sarló és kalapács lengett a vörös zászlón, az is előfordult nemegyszer, hogy elbocsátották a tanítót, mert valaki látta bemenni egy templomba. Ezért mindenki lakásától távolabbi templomba járt vasárnaponként. Az egyházi esküvőket pedig titokban tartották meg, s ha valaki érdeklődött, le is tagadták. "Ugyan már, mi nem járunk templomba!" Megmagyarázhatatlan jelenség volt, a templomok mégis tömve voltak ájtatos hívekkel. Az ember szorult helyzetében jobban keresi az Istent.

Kiraktam a rozmaringszálat az asztal közepére, s egész nap szemmel tartottam, meg-megállva mellette emlékeztem arra a régi-régi esküvőre. Bizsergető izgalommal készülődtünk rá - csak nehogy megtudja valaki. Külön forgatókönyvet készítettünk, mit hogyan csináljunk. Fotós nem kell. Orgona ne szóljon!

A rokonságot se értesítettük, csak az anyósom érkezett a belvárosi templom elé. A virágcsokrot egy szomszédunkban lakó idős asszony hozta a tett színhelyére, az oltár elé. Az utána következő ünnepi ebédet a násznagy által ajánlott restiben ettük meg a Nyugati pályaudvaron. Emlékszem: húslevest ettünk, utána sertéssültet tökfőzelékkel. A szerény ebéd után, ahol egyetlen pohárköszöntő sem hangzott el, mindenki ment vissza a saját munkahelyére, én a szerkesztőségbe.

Csak este, otthon oldódott fel bennünk a feszültség, amikor az anyósom az asztalra rakta a sült kacsát, a süteményestálat, és megkóstoltuk a házi főzésű hartai pálinkát. Rádiózene mellett mulatoztunk, akkor még nem volt divatos a magnó, és nem volt televízió.

Nézem a porladó, száraz rozmaringszálat. Ötven éve már elmúlt ennek az emlékezetes esküvőnek. Öreg emberek lettünk, fáradt vándorok. Csak ez a száraz virágszál őrzi a tavaszt, olyan, mintha valami csodálatos varázsereje lenne.

Hogy mi az a varázserő, aminek érezzük áldó melegét a szívünkben?

Talán az, hogy az otthon semmihez sem hasonlítható szeretetét sugározza így, elszáradtan is. Amiért élni érdemes.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu