"Valami ilyesmi szeretnék lenni"

Kállay Emil piarista aranymisés

Tizenkét évvel Trianon után volt a magyarság. Egy ötéves kisfiú, aki épp a Hargitán nyaralt, a helyi borvízforrás felé baktatva torkaszakadtából énekelte a cserkészindulót, amit a bátyjától tanult el. Erre már előjött házából a csíkszeredai plébános, Bíró Ferenc is, a székelyek ügyét hősiesen képviselő "nagyszerű magyar pap", és felkapta a bátor gyereket, akivel még néhány óvodában hallott verset is elszavaltatott. E találkozás képét látja az emlékek mezejének legmesszibb pontján Kállay Emil piarista szerzetes pap, amikor hivatása emberi szemmel tapasztalható eredetéről kérdezem. Először az erdélyi magyar plébános alakjára nézett föl kisfiúként, azt gondolva: "valami ilyesmi szeretnék lenni".

Aztán a debreceni piaristákhoz került iskolába, ahol "a háború után életerős, fiatal tanári kar tanított", így aztán nem meglepő, hogy ő is kedvet kapott ahhoz, hogy az ifjúsággal foglalkozzék. 1947-ben érettségizett, s be is lépett a rendbe, de ez a korszak mindössze három esztendeig tartott, hiszen 1950-ben a kommunisták szétzavarták a szerzeteseket. Harmincöt papnövendékből tizennégy maradhatott a rendben, a többiek közül heten a Hittudományi Akadémián folytatták tanulmányaikat - a fiatal Kállay Emil is. "Sík Sándor azt mondta: mire végeztek, remélhetőleg vissza is tudtok jönni a rendbe." Ez a bizakodás - tudjuk - sajnos évtizedekig nem vált valóra.

Emil atyát 1953-ban szentelték pappá az Esztergomi Főegyházmegyében. Egészen 1991-ig szolgált itt, ahol mindvégig megélte piarista hivatását, hiszen az ifjúság hitre való nevelését - a piaristák negyedik, speciális szerzetesi fogadalmát - egyházmegyésként is alapvető feladatának tartotta. Három évig - 1962-től - nem dolgozhatott papként, s mivel úgy tűnt, ez a helyzet nem változik, rádióműszerésznek tanult. Aztán 1965-ben, a politikai enyhülés jeleként ő is visszatérhetett hivatásához: az ifjúság hitoktatásához, lelki kíséréséhez, az életre való felkészülésük segítéséhez, lelkigyakorlatok, táborok tartásához. A legtöbb időt - tizenkét, illetve tizennégy esztendőt - a pesti Szent Rókus-, majd a budai Szent Imre-plébánián töltött, ahová vasárnaponként még ma is eljár misézni. 1991-ben hazahívta őt a piarista rend, ahová nagy örömmel tért vissza. 1995-ben és 1999-ben - ahogy ő mondja: "megdöbbenésére" - tartományfőnökké választották. E megbízatása idén járt le. Ma is tanít hittant a gimnáziumban és lelkipásztorkodástant a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, ahol mostanáig tanszékvezetőként dolgozott.

Emil atya elsősorban mindig fiatalokkal foglalkozott, és most keresetlen természetességgel, derűsen szól arról, hogy a rendben és a főiskolán is átadja a helyet a szerzetestársak ifjabb nemzedékének, amely irigylésre méltó, hiszen továbbra is együtt dolgozhat egyik idén aranymisés nagy elődjével.

szigeti

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu