A levelibéka nem időjós!

Ám mint minden kétéltűnek, szüksége van a nedvességre, szereti az esőcseppeket, de szeret brekegni is. Az emberek nagy többsége sajnos fél vagy undorodik a békáktól, nagyot sikítanak, ha előttük cuppannak a vízbe vagy pattannak föl a rét füvében, s menekülnek nagy ugrásokkal. Talán az egyetlen kivétel a zöld levelibéka. Csinos külsejét még azok is megcsodálják, akik borzadva hőkölnének hátra egy ártalmatlan és egyáltalán nem csúnya varangy elől.

A zöld levelibéka hazánkban szerencsére még gyakori állat. Márciusban bújik elő, és a hímek a petézőhelyen gyülekezve, brekegve csalogatják a nőstényeket. Csodálatos koncerteket hallottam a Tisza mentén, ahol a kubikgödrökben alkonyatkor több száz állat brekegett egyszerre. Kórusuk az órák múltával még csak erősödött, és messzire hangzott a csendes éjszakában. A nőstények kis csomókban rakják le a vízben 700-1000 petéjüket, a lárvák június végén alakulnak át. Ilyenkor néhány napig szinte mozogni látszik a fű a rengeteg apró zöld békácskától. A levelibékák téli pihenőjük megkezdéséig bokrok és fák ágain tartózkodnak, néha fent a koronában vadásznak legyekre, szúnyogokra.

Sokan még ma is azt hiszik, hogy nagyszerű időjósok, holott ennek éppen az ellenkezője igaz. Gyakran figyeltem őket például a Kis-Balatonon. A Zala-gát mentén és a Diás-szigeten sok reketytyefűz nőtt, és reggelente annak szép sötétzöld levelein sütkéreztek a levelibékák. Mozdulatlanul kuporogva élvezték a napsugarakat, a leveleknél jóval világosabb zöld színük miatt már meszsziről szembetűntek. Engem mindig apró smaragd ékszerekre emlékeztettek. A hímek időről időre felfújták hanghólyagjukat, és brekegő üzeneteket küldtek egymásnak. Szóltak akkor is, ha egyetlen felhő sem látszott a kék égen. Időjós adottságaikba vetett addig is meglehetősen törékeny hitem azonban akkor rendült meg végérvényesen, amikor egy alkalommal a gyorsan közeledő vihar elől igyekeztem a kutatóház felé. Sötét felhők tornyosultak az égen, dörgött, villámlott. Na, gondoltam, most jön a békaprognózis. De nem jött!

Csak akkor szólaltak meg, legalább tucatnyi béka szinte egyszerre, amikor a zápor már a hátamat paskolta. Hangosan, boldogan brekegtek, de egy kicsit elkéstek. Mert akkor már nélkülük is tudtam, hogy mire a házhoz érek, bőrig ázom.

Azt, hogy a zaj ingerlően hat rájuk, otthon tapasztaltam. Hideg november végi napon egy kintfelejtkezett, teljesen elgémberedett levelibékát találtam egy alföldi csatorna mellett. Hazavittem, és a zöld növényekkel berendezett terráriumban csakhamar otthon érezte magát. Frissen vedlett, puha lisztkukacokkal etettem, de enyhébb napokon a napsütötte házfalakon egy-egy legyet is el lehetett kapni. Néhány nap alatt megerősödött, élénk zöldre, és amikor a terrárium mellett ülve dolgozni kezdtem az írógépen, hangos brekegésben tört ki. Ezt szinte minden alkalommal megismételte, ha verni kezdtem a billentyűket. Két könyvet és jó néhány cikket írtunk így "együtt" a tél folyamán.

Tavasszal ugyanott engedtem szabadon, ahol ősszel megtaláltam. Hazaérve dolgozni kezdtem. Öreg írógépem betűi éppen úgy kopogtak, mint máskor, néhány sor után mégis úgy éreztem, valami nincs rendben, valami hiányzik. Pillantásom az üres terráriumra tévedt. Már tudtam, mi a baj. Beletelt néhány napba, amíg brekegés nélkül is újra jól ment az írás.

Kép és szöveg:

Schmidt Egon

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu