Hol volt akkor az Isten?

Ezt a kérdést tette fel nekem a riporter. Először dadogtam, és valami olyasmit mondtam, hogy nem tudom, majd egyszer talán megtudjuk...

A látvány nem mindennapi volt: a sérültek még véres ruhákban feküdtek, gyorsan intézkedni kellett, hogy hálóingeket és hálóruhákat kapjanak. A lelki fájdalmak ennél sokkal nagyobbak voltak, egy fiatal leány ott feküdt, és fel sem nézett, édesanyja véres fejjel a mellette lévő ágyon - egymás kezét fogták, azt hittem, hogy egymás elvesztésétől félnek. Később tudtam meg, hogy a leány édesapját veszítette el, az asszony a férjét. Odébb egy kórteremben három kisfiú. A legidősebb vagy tizennégy éves, aki legtovább volt a busz alatt, megúszta egy válltöréssel. A kisebbek nem mozdultak, a gerincük sérült meg - ezt mondták az orvosok. Az államfő felesége, Dalma asszony beszélt hozzájuk, simogatta őket - ő volt az első a munkában, a szeretetben.

Magam sem tudom, hogyan kerültem ezután a patológiára Dalma asszonnyal és a Magyar Karitász főtitkárával, Adányi Lászlóval, akik segítettek a halottak azonosításában. Nem volt meg minden útlevél, és a szervező minorita szerzetes táskájában egy korábbi utaslistát találtak, amelyen nem szerepelt mindenki. A halottak között minden bizonnyal két minorita atya is van, akiket ruhájukról lehet fölismerni.

Vissza a kórtermekbe, ahol tévések hada fényképezi az emberi szenvedéseket. Éreztem: haza kell menni, azonnal össze kell hívni a karitász csapatát és azonnal munkához látni. Telefonok, üzenetek: aki jön, azonnal kap feladatot. Van, aki elindul az üzemekbe üdítőket és csokikat kérni, van, aki ruhákért indul, megmozdul a Mustang gyár és az Everinger varroda: pólókat, szabadidőruhákat kapunk. A lelki segítség most az első: hogy érezzék, mellettük állunk, szeretjük őket. Dalma asszony távozásakor azt mondja, hogy arra a három árvára vigyázzunk, hiszen olyan gyönyörűek. A karitászcsoport már az első este megindul a kórházba. Mire van szükségük: hangzik a kérdés, a válasz még minket is meglep. A legkisebb fiú, aki már kommunikál, azt mondja, hogy rózsafüzérre, mert benn maradt a buszban. Irány vissza: rózsafüzérekért. Másnap reggel áldoztatni indulok, és látom, a kisfiú imádkozza a rózsafüzért. Most kezdtek a könnyeim potyogni, hiszen ilyet még nem láttam, hogy ilyen korú gyermek rózsafüzért imádkozik a kórházi ágyon. Tolmácshiány van, mivel az egyetlen alkalmas személy hol a viziten fordít, hol a rendőröknek. Aztán kiderül, hogy jönnek a lengyelek az ország egész területéről, akik már magyarul is beszélnek. Már a karitászmunkához is van tolmács. Két nap kell hozzá, hogy betegeinkről megtudjunk mindent, alig van olyan ágy, ahol nincsen legalább egy halott. Zúgolódást nem hallottunk. Nekik valóban több joguk lenne lázadozni, de nem teszik, újabb rózsafüzéreket kérnek, mert amit kaptak, odaadták az elhunytak koporsóiba.

Lengyel papok jönnek, köztük egy püspöki helynök Lublinból. A legnagyobb gond a lengyel misekönyv, de az isteni gondviselés ezt is megoldotta. Újabb felajánlások érkeznek: a cég, amely a balesetet szenvedett busz üléseit gyártotta, az életben maradottakat tetőtől talpig fölöltözteti...

A karitászaktivisták naponta kétszer keresték fel a kórházat, beszélgettek a sérültekkel, mindig vittek valamit, amit kértek. A harmadik napon már közös fagyi is volt.

Balás Béla püspök és Rózsás László helynök is meglátogatja a sérülteket, akiknek nagyon jólesett ez a látogatás.

A legmegrázóbb élmény ezután következik: a gyermekeknek meg kell mondani, hogy meghaltak a szüleik. Fájdalmas órák voltak ezek... Egy nap múlva azt mondták, hogy még fájdalmasabb lenne, ha csak a húguk halt volna meg, hiszen ott egyedül lenne. Megjött a nagybátyjuk, ezzel valamivel könnyebb lett nekik.

Egy titokzatos látogató keres egy levéllel: Kőszegről jött, az évekkel ezelőtti kőszegi autóbusz-baleset egyik túlélője küld pénzt a hasonló sorsú gyerekeknek - bennem még egy kép: a szenvedő Krisztus.

Érkeznek a hozzátartozók, s ezzel lassan a karitász küldetése véget ért...

Vasárnap utaztak haza a lengyel kórházakba.

Ez alatt a pár nap alatt értettem meg a feltett kérdést: hol volt a Jóisten? Köszönjük, hogy ti, lengyel kisgyermekek megértettétek velünk, hogy ott volt. A tragédia helyszínén, a kórházi ágyak mellett, ezekben a tiszta szemű gyerekekben és a zokszó nélkül tűrő felnőttekben.

Mi többet kaptunk tőlük, mint ők tőlünk. Köszönjük.

Kiss Iván esperes Marcali

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu