Mitől félnek?

"A Kossuth téren fellöktek, megtapostak, ugyanezt tették a biciklimmel is. Később - a járdán - spray-vel lefújtak, majd egy rendőr pajzsával az arcomnak ugrott. Az ütés a homlokomat érte, így - csodával határos módon - az orrom nem tört be. Viszont ismét a földre kerültem, a biciklimmel együtt, az ott álló emberek mentettek ki a rendőrcsizmák alól." - Ez egy beszámoló a sok közül, de láttunk mást is, hallottunk többet is, néztük borzadva a hatalom brutalitását bemutató képsorokat a Magyar Televízió és a Duna Televízió képernyőjén. Láttuk, tudjuk, hogy nemcsak ez a békésen sétáló hétgyermekes családapa (aki egyébként fizikus, tudományos főmunkatárs), olyan rémisztő jelenség a maga 175 centijével, kopaszodó homlokával, néhány kiló súlyfeleslegével, hogy állig felfegyverzett rendőröknek kell rárontaniuk, nehogy... Nehogy mit is tegyen? Nehogy, ne adj Isten, újabb, tisztességesen tanuló, dolgozó, fiatal magyarokkal gyarapítsa a nemzetet, nehogy újabb tudományos eredményt tegyen le a haza asztalára, nehogy gondolkodjék, nehogy hívő legyen, nehogy úgy vélje, valóban újra kellene számolni azokat a szavazatokat... Ha már annyian akarják, ha már annyira félnek egyesek, hogy minden erre irányuló alkotmányos kísérletet lesöpörtek az asztalról... Nehogy sétáljon a lebukni készülő nyári nap fényében fürdő pesti Belvárosban, merthogy mást nem tett. Nem kiabált, nem skandált, nem provokált. S vajon mitől ijesztő a többi? Fiatal apák, anyák, gyerekek. Melósok, papok, írók, mérnökök. Tanulók, dolgozók, nyugdíjasok. Ötvenhat hősei, és olyanok, akik évtizedekkel a szocialista diktatúra elleni felkelés után születtek... Átlagos, rendes, békés, többnyire szó nélküli magyarok. A villamost sem bántják, régen megindulhatott volna a forgalom, ha a környéket megszálló, cirkuszi mutatványnak is beillő módon alakzatba fejlődő fegyveres erők engednék. Mitől félnek annyira, miért fitogtatják oly vehemensen az erejüket? A szandál nem vasalt csizma, a virágot nyújtó kéz nem szöges rendőrkesztyű, kamerával nem lehet lőni, a mintás nyári ruha nem ütés- és golyóálló, biciklivel nem vezetnek rohamot, a magyar himnusz nem induló, hanem imádság.

Mitől félnek hát oly borzasztóan? A rohamrendőröket kivezénylők számára egyetlen ijesztő lehetett ama szörnyű napon az Erzsébet hídiakon, a Kossuth térieken, az otthon levőkön, a dolgozókon, a nyaralókon, tanárokon, tudósokon, melósokon és a többieken. Ám az nem látható, az a fejükben van. Az a szívükben van. Ők gondolkodnak a saját fejükkel, ők éreznek és szeretnek a saját szívükkel. Ehhez valóban csak kétféleképpen lehet viszonyulni. Támogatni, erősíteni, bátorítani vagy félni tőle, s a félelmet leküzdendő bottal verni a fejeket, hazugságokkal mérgezni a szíveket. Tapasztalhattunk példát mindkettőre az utóbbi évtizedekben. Az előbbire rövidebb ideig a közelmúltban, az utóbbira többször is, hol hosszabban, hol rövidebben. S most?...

Szikora József

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu