Illés Sándor

A visszapillantó tekintet

Életem felejthetetlen emléke marad az a jelenet, amikor apám hazajött egyszer a határból és a konyha kövére dobta a lelőtt, véres nyuszit. Ő rendszerint mindig magával vitte a vadászfegyverét, mert ki tudja mi kerül az ember elé a határban. Most is így történt, felugrott a nyúl, és ő gyorsan utána lőtt.

"Csak bukfencezett egyet és vége volt. Bedobtam a kocsiderékba!"

Néztük a mamával, és amikor egyedül maradtam, a halott nyuszi nyitott szemébe néztem. Hogy mit is láttam, azt nem tudtam akkor szavakba önteni. Most is nehezen. Talán csak a tájat, a távoli fákat, a tanyát, a megállt felhőket az égen, a megdermedt szelet; valami csodálatosat vagy iszonyatosat; az elmúlt életet vagy a hirtelen halált? Sokáig hordtam magamban. Őrizgetem a megfejthetetlen képet, az életre visszatekintőt, vagy a haláltól rémültet. Lehetett akár üzenet is.

De mit üzenhet egy élettelen szem nekünk, az élőknek? Ezen tépelődtem azóta is gyakran, közben egyre közelebb jutottam a megfejtéshez.

Azóta már többször találkoztam ilyen tekintettel. Az életre visszanéző tekintet ez. Láttam a nagyapa szemében is, amikor egyszer búcsút vettem tőle. Hoszszabb útra keltem valamiért és meglátogattam magányában. Amikor kikísért és megölelt, a szemébe néztem. A búcsú bágyadt fénye pislákolt benne. Az elmúlásé. Sokáig kísértett ez a tekintet.

Benne volt az egész élete. Talán még gyermekkora is, amit a Jászságból hozott magával. Katonakorszaka, amelyet poros obsit őrzött sokáig a kamrában. A háborútól való rettegés, aztán viharok, árvizek, régi aratások élménye, meganynyi gyötrődés, ábrándozás, gyengéd érzés, szerelem és vad harag. Minderről árulkodott a tekintete. Az utolsó volt, mert amire hazaértem, már meghalt. Pedig szerettem volna beszélgetni vele. Mert nagyon kedveltem.

Életem hosszú során számtalan ilyen élettől búcsúzó tekintettel találkoztam. Elméletet is készítettem magamnak erről a jelenségről. A szem a lelkünk világát tükrözi vissza, egyszerre a múltat és a jövőt, és az élet végén ettől búcsúzik. Szándékunk ellenére, önmaga reflexeivel, akár egy hirtelen kinyílt objektív, a nagy lencse, amely eddig a világot fényképezte, befelé fordul.

És ridegen rögzíti az utolsó pillanatok világát. Futott apám nyula hetven esztendővel ezelőtt, amikor felriadt a kocsizörejre, s lopva hátrasandítva látta a fegyvert is. Talán a dörrenését is hallotta. És szemében megkövesedett minden, amit látott abban a pillanatban. Egy fénykép! Az utolsó!

Jóval később, amikor már egy napilap munkatársa voltam, hallottam a szülőfalumban arról rebesgetni, hogy Szemők Pál halála után üzent a családjának. Élete utolsó ténykedése a kőfalrakás volt, a falról esett le és nyomban meghalt. Hát akkor hogy üzenhetett? - tűnődtem.

Aztán egyre több hírt kaptam ilyen üzenetekről. Szajkó Imre azt üzente: "Vigyázzatok nagyon az árvákra, mert ha kisemmizitek őket, akkor visszajövök és rendet teszek..." Volt olyan túlvilági üzenet is: "Örökké szeretlek kedves feleségem. Azt üzenem neked, hogy ne hidd el..." Meg ehhez hasonlók garmadával, lázban égett a fél falu. Gyanút fogtam. Elhatároztam, hogy ennek utánajárok. Megtudtam, hogy az üzenetközvetítő az alvégi Teca, volt javasasszony. Hozzá járnak, akik üzenetet várnak.

Gondoltam, elmegyek hozzá és megírom szélhámosságait, leleplezem a cigányasszonyt. Bevallom, kissé félve nyitottam rá az ajtót. Amikor a fejére olvastam szélhámosságait, csak hallgatott. Egyszerre csak hirtelen megkérdezte tőlem: "Akarja, hogy megmondjam, kinek mit üzen halála pillanatában? Elég! Ha felhúzom a szemhéját és belenézek a szemébe. Abban írva vagyon." Megrettentem. Eszembe jutott apám nyula. A szeme. Az élet utolsó pillanata. Nem!... Ezt nem akarom. Félek.

Szótlanul kifordultam a portáról. Azt hiszem hazáig futottam.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu