Uj Ember

2002.07.14
LVIII. évf. 28. (2815.)

Kármelhegyi
Boldogasszony ünnepe:
július 16.

Főoldal
Címlap
Várhatóan jövőre...
Batthyány-Strattmann László boldoggá avatható
Közép-Európa szerepe
Három ország közös zarándoklata
Kétszázhuszonöt éves egyházmegye
A Szentatya fogadta a magyar kormányfőt
Az egyház kulturális kincse
Véget ért a Nemzetközi Gregorián Fesztivál Vácott
Európa-építők
Lelkiség
A magvetés
Évközi 15. vasárnap
A miseruháról
A Chemin Neuf Közösség
Harmincöt éves a Katolikus Karizmatikus Megújulás
A hét liturgiája
A év
Katolikus szemmel
Hazaszeretet, magyarságtudat, kereszténység
Szétrongyolt anyanyelvünk védelmében
Közvélemény, népakarat
Lelki ismeret
Kegyelem
Móresre tanítanak
Élő egyház
Fejest ugrani a kereszténységbe
Ifjúsági találkozó - tizenheten utaznak Torontóba
A plébános életvezérlő kalauza
Könyvbemutató a Megyei és Városi Könyvtárban
Táborok fiataloknak
Nyergesújfalu
Harangszentelés Kalocsán
Élő egyház
Szentszéki követünk interjúja a Vatikáni Rádióban
Szerb újságírók küldöttsége vatikáni látogatáson
A moszkvai érsek nyilatkozata
Fórum
Hol volt akkor az Isten?
Az Olvasó írja
Levél Afrikából
A felebaráti szeretet iskolamestere
Lellisi Szent Kamill
Fórum
Jó úton vagyunk?
Európai zarándoklat (2.)
Fórum
A Szombathelyi Egyházmegye alapításának 225. évfordulója
Fórum
Evangelizálás lekváros kenyérrel
Az első cigánytalálkozó Kárpátalján
Nem jogtalanság, nem leértékelés
Miért nem szentel pappá nőket az egyház?
Ifjúság
Ikonfestő tábor
Krakkói jegyzetek
Apácakonyha
Villanyszerelő pelenkával
Keresztény nyelvi tábor
Nemzetközi túrakerékpáros találkozó
Rejtvény
Hat és tizenkét év közöttieknek
Kultúra
Somogy megye szakrális értékei
Mi a kenyér?
"Kulák-golgota"
A visszapillantó tekintet
Más, de mégsem másként
Fórum
Stájer utakon
Mozaik
Mitől félnek?
A könyvtár
A levelibéka nem időjós!
"A hiúság szele"
Meghívó a Szent Jobb-körmenetre

 

Illés Sándor

A visszapillantó tekintet

Életem felejthetetlen emléke marad az a jelenet, amikor apám hazajött egyszer a határból és a konyha kövére dobta a lelőtt, véres nyuszit. Ő rendszerint mindig magával vitte a vadászfegyverét, mert ki tudja mi kerül az ember elé a határban. Most is így történt, felugrott a nyúl, és ő gyorsan utána lőtt.

"Csak bukfencezett egyet és vége volt. Bedobtam a kocsiderékba!"

Néztük a mamával, és amikor egyedül maradtam, a halott nyuszi nyitott szemébe néztem. Hogy mit is láttam, azt nem tudtam akkor szavakba önteni. Most is nehezen. Talán csak a tájat, a távoli fákat, a tanyát, a megállt felhőket az égen, a megdermedt szelet; valami csodálatosat vagy iszonyatosat; az elmúlt életet vagy a hirtelen halált? Sokáig hordtam magamban. Őrizgetem a megfejthetetlen képet, az életre visszatekintőt, vagy a haláltól rémültet. Lehetett akár üzenet is.

De mit üzenhet egy élettelen szem nekünk, az élőknek? Ezen tépelődtem azóta is gyakran, közben egyre közelebb jutottam a megfejtéshez.

Azóta már többször találkoztam ilyen tekintettel. Az életre visszanéző tekintet ez. Láttam a nagyapa szemében is, amikor egyszer búcsút vettem tőle. Hoszszabb útra keltem valamiért és meglátogattam magányában. Amikor kikísért és megölelt, a szemébe néztem. A búcsú bágyadt fénye pislákolt benne. Az elmúlásé. Sokáig kísértett ez a tekintet.

Benne volt az egész élete. Talán még gyermekkora is, amit a Jászságból hozott magával. Katonakorszaka, amelyet poros obsit őrzött sokáig a kamrában. A háborútól való rettegés, aztán viharok, árvizek, régi aratások élménye, meganynyi gyötrődés, ábrándozás, gyengéd érzés, szerelem és vad harag. Minderről árulkodott a tekintete. Az utolsó volt, mert amire hazaértem, már meghalt. Pedig szerettem volna beszélgetni vele. Mert nagyon kedveltem.

Életem hosszú során számtalan ilyen élettől búcsúzó tekintettel találkoztam. Elméletet is készítettem magamnak erről a jelenségről. A szem a lelkünk világát tükrözi vissza, egyszerre a múltat és a jövőt, és az élet végén ettől búcsúzik. Szándékunk ellenére, önmaga reflexeivel, akár egy hirtelen kinyílt objektív, a nagy lencse, amely eddig a világot fényképezte, befelé fordul.

És ridegen rögzíti az utolsó pillanatok világát. Futott apám nyula hetven esztendővel ezelőtt, amikor felriadt a kocsizörejre, s lopva hátrasandítva látta a fegyvert is. Talán a dörrenését is hallotta. És szemében megkövesedett minden, amit látott abban a pillanatban. Egy fénykép! Az utolsó!

Jóval később, amikor már egy napilap munkatársa voltam, hallottam a szülőfalumban arról rebesgetni, hogy Szemők Pál halála után üzent a családjának. Élete utolsó ténykedése a kőfalrakás volt, a falról esett le és nyomban meghalt. Hát akkor hogy üzenhetett? - tűnődtem.

Aztán egyre több hírt kaptam ilyen üzenetekről. Szajkó Imre azt üzente: "Vigyázzatok nagyon az árvákra, mert ha kisemmizitek őket, akkor visszajövök és rendet teszek..." Volt olyan túlvilági üzenet is: "Örökké szeretlek kedves feleségem. Azt üzenem neked, hogy ne hidd el..." Meg ehhez hasonlók garmadával, lázban égett a fél falu. Gyanút fogtam. Elhatároztam, hogy ennek utánajárok. Megtudtam, hogy az üzenetközvetítő az alvégi Teca, volt javasasszony. Hozzá járnak, akik üzenetet várnak.

Gondoltam, elmegyek hozzá és megírom szélhámosságait, leleplezem a cigányasszonyt. Bevallom, kissé félve nyitottam rá az ajtót. Amikor a fejére olvastam szélhámosságait, csak hallgatott. Egyszerre csak hirtelen megkérdezte tőlem: "Akarja, hogy megmondjam, kinek mit üzen halála pillanatában? Elég! Ha felhúzom a szemhéját és belenézek a szemébe. Abban írva vagyon." Megrettentem. Eszembe jutott apám nyula. A szeme. Az élet utolsó pillanata. Nem!... Ezt nem akarom. Félek.

Szótlanul kifordultam a portáról. Azt hiszem hazáig futottam.

 

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu