Zarándokút a múltba

Tóth Sándor új könyvéről

Chaucer zarándokai, polgári mesterségüknek megfelelő vaskossággal, gúnnyal fűszerezett történetekkel szórakoztatták egymást a Canterbury felé vezető úton. Úgy mesél nekünk Tóth Sándor is, mintha istállószagban, lovak és barmok párálló melegében - ne fintorogjunk, a Gyermek sem fintorgott! -, harsogó mezőn, búzatábla szélén, erdei tisztáson pihennénk vele. Nem profán történeteket mond, hanem tiszta és bölcs, nagy tudású ember hangján olyan szentekről szól, akik ismertek-ismeretlenek, akiknek társai lehetünk múltbéli utunkon. Mindezt úgy, hogy előttünk áll, kezével íveket írva a levegőbe, és elénk állítva a középkori és reneszánsz városállamokat, körülöttük a napsugaras vagy esőverte tájat, s az embereket, akik Isten kiszámíthatatlan hívására megváltoztatták az életüket, mint Cortonai Margit. Bárhol forduljon meg Európa térképén, a táj plasztikussá válik, élettel telik meg, közben újra meg újra visszatér két téma: a megboldogult mester, Rajeczky Benjámin, és Bernát, aki mintha kivételezett lenne a szentek között. Hatalmas távolságok között ível: Pásztó Szent Lőrincről elnevezett, és Róma Tiberisen túli Mária-templomát köti össze, az olajmécsessel hitelesítve az Újszövetség máig érvényes példázatát és szimbólumrendszerét, vagy Bernardinóval miséztet Zsigmond királyunknak 1432-ben.

Tóth Sándor mindig asszociál, szellemi vándortarisznyájából örökké elő tud találni valami újabb adatot, amivel tágabbá teszi látásunkat, azt is bizonyítva: otthonos a katolikus és keresztény kultúra történetében napjainktól a legtávolabbi időkig. Azzal, ahogy megidézi a Krisztus utáni Niceát, amikor "Ambrosius himnuszát fújták már a kikötőkben", vagy a pogány kori ünnepeket, szimbolikus ábrázolásokat, a belőlük származó keresztény tartalmat, így azt a szentpétervári, Szibériában domborított aranylemezen látható három alakot, és Szent Lászlót a leányrabló kun legendájával, vagy az ősi ír és magyar szarvast, szarvának ágain az égő gyertyákkal. Évszázadok közötti láthatatlan szálakat köt össze: Szmirnában elevenen láttatja Polikárp vértanút, "aki még Jánost hallgatta, akit az Úr szeretett", és aki ürügy arra, hogy Kelemen pápa himnuszát idézze. A kötet írója ugyanilyen biztonsággal mozog népszokásokkal színezett világunkban is, melyek Borbála és Luca napjához kötődnek, vagy Nagy Szent Gergelyhez, az elfelejtett diák-koledáláshoz, adománygyűjtéshez, bizakodva ennek újjáéledésében.

A vissza-visszatérő vers-idézeteket nemcsak emlékezetéből szövi a szentek élete vagy megszentelt helyek epizódjaiba, hanem bevallja írói módszerét: "Rómába sohasem utaztam himnusz-kötet nélkül", tehát a "múltnak kútjából" annyit tud meríteni, amennyit csak lehet, legújabb könyvében. A kötet utolsó negyedében Compostelláig vezet el minket naplószerű közvetlenséggel, a korábbiakhoz viszonyítva szikárabb pontossággal, és hangsúlyozva a hosszú útra innen-onnan verbuválódott emberek közösséggé válását, benne a zarándokhelyeken mondott misék, imák és énekek szerepét, s azt a természetességet, ahogy azok is fogadták a két autóbusznyi csoportot, akik eddigi életükben még sohasem találkoztak magyarokkal. Ez a befogadó és adakozó nyitottság, mely hitünk része, a legfőbb jellemzője Tóth Sándor Isten ritmusa című új könyvének, és az a merész maiság, amikor a lelki segítségre szorulókkal kapcsolatban azt írja: "Elgondolkodom: ha Szent Antal és Bernardino ma élne, hány telefont kellene egyszerű cellájukban fölszerelni?"

Rövid, esszészerű írásai azt a kétezer évet tükrözik, mely "a földet meghintette mártírok vérével". Ez a markáns mondattöredék, mint az írások összessége, nem kiszáradt morzsák a kereszténység asztaláról, hanem eleven szellemi táplálékunk. Ha a kötet olvasását befejeztük, nyomban várhatjuk a folytatást, mert zarándokútjaink sohasem érnek véget, amíg lélegzünk (vagy régi és pontosabb helyesírással): lélekzünk.

(Szent István Társulat)

Tarbay Ede

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu