Regéci harangszó a millennium tiszteletére

Hetenként más-más templom harangja szól a nagy évfordulóra emlékezvén. Már hozzászoktunk, talán nem is tűnik különösnek, hiszen mindennap 12 órakor szól a harang.

Nem is azért írom e sorokat, hanem egy kis falunak dicsőségére, mely különös tiszteletet érdemlően került erre a kiválasztásra. Ez a kis község Regéc. Bizonyára sokan nem tudják, merre keressék a térképen. Regéc az Eperjes-tokaji (ma Zemplén) hegylánc nyugati részén, a Várhegy lábánál fekvő kicsiny falucska, mindössze három-négyszáz lakossal.

Ez a település nyolcszáz éves - nevét már az Aranybullában is megtaláljuk. A Rákócziak birtoka volt, várában nevelte Zrínyi Ilona II. Rákóczi Ferencet hatéves koráig. Rákóczi Ferenc annak ellenére, hogy Magyarország egyik leggazdagabb földesura volt, emberséges magatartásáról vált közismertté. Ennek bizonysága az a történelmi tény, amikor a kuruc szabadságharchoz toborzott magyar felkelőkkel együtt a szlovák, a rutén és az akkori Magyarország sok egyszerű lakosa lelkesedett mozgalmáért, és harcolt a Pro Deo et libertate zászló alatt.

Szorgalmas látogatója voltam-vagyok a váraknak és várromoknak. Regécet többször is felkerestem. Egyik alkalommal a hegy lábánál juhokat legeltető pásztorral beszélgettem. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi él ma (1960) egy ilyen egyszerű ember gondolatában Rákócziról. Kellemesen csalódtam, mert olyan nagy méltósággal beszélt a "nagyságos fejedelemről", hogy el kellett hinnem, Rákóczi szelleme, embersége ma is él Regécen. A regéciek ragaszkodását bizonyította az a cselekedetük, amikor 1906-ban hazahozták Rákóczi hamvait, és a kassai dómban helyezték nyugalomra. Ők szállították kicsiny templomuk harangját Kassára, hogy hangjával méltóképpen búcsúzzanak a falu örök emlékű birtokosától.

"Rákóczinak dicső kora nem jön vissza többé soha" - szólt egykoron a kuruc dalocska.

Az valóban nem jön vissza, de Rákóczi szelleme, embersége itt van, itt él közöttünk, csak vegyük észre, vetessük észre, mint ahogyan ezt a millenniumi év tiszteletén túl is megtették a Kossuth rádióban.

2001. január 29-től február 4-ig egész héten át csengett a kis templom harangja, végigszáguldva hazánk felett, és emlékeztetett, figyelmeztetett.

Meghallottuk?

Periklész mondása szerint "a közösségért élő embernek legméltóbb sírja a nemzetüknek hálás emlékezetében van". Amilyen arányban tisztul és nő az emlék az utódok lelkében, olyan arányban lesz az élőknek mind nagyobb okulására és segítségére. Mi, cserkészek meghallottuk! Boldog örömmel küldtünk köszönőlevelet a Kossuth rádió főszerkesztőjének.

483. sz. Vértes Cserkészcsapat

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu