Tartóra helyezett fényforrás

Passuth Lászó könyve, a Ravennában temették Rómát sok szempontból elgondolkodtató szellemi kalauz Theodosius császár fiának városáról, amely századokon át Európa egyik erőpontja volt. Kövei közt botladozva - dúsan termő növényzetben az a mondat idéződhet fel, amely pápák temetésekor hangzott fel: "Így múlik el a világ dicsősége."

Hulló, hanyatló századok - kövek útján felvillannak a fénypontok a múltidézésben, hiszen akik itt a korai vértanú, Szent Apollinare kolostorában, templomában megfordultak, szélesebb távlatban látták az európai országutat. Az épület repkényes téglateste, a kerek harangtorony gazban, lapályon áll, mint tán ezer esztendeje; Dante bolyongott erre egykor, Byron, a romantikus költő a helyre gondolva imádkozta el Ave Mariáját...

Közel s távol kontrasztos történelmében S. Apollinare emléke vonzotta a remetéket, szerzeteseket, köztük Romualdot, a ravennai születésű nemes fiatalt, aki húszesztendősen összekülönbözött apjával, majd a rokonsággal, aztán teljes zavar támadt. Az apa gyilkossá vált, helyette fia vezekelt a kolostor néma kövei közt, ahogyan később II. Ottó császár, akinek fia - III. Ottó - Romuald csodálója lett, az aszkézisben követője; II. Szilveszter tanítványát tizenöt esztendősen nagykorúsították. A szerencsétlen sorsú II. Ottót 967-ben koronázták meg, jóllehet birodalma nem volt, csupán álma Augustus császár, Trajanus, majd Nagy Konstantin és Justinianus hatalmáról, s leginkább Nagy Károly vágyáról: keresztény eszmeiségben föltámasztani a római birodalmat, s egységes Európát teremteni. Fiát ugyanez az eszmeiség vezette az Örök Városba, amelynek élete végéig szerelmese lett; műveltsége felülmúlta az ősökét, a város múltja megbabonázta, a keresztény örökség, az "önnön szentségünkbe" vetett hit, amit karizmának érzett. Érezte: fölemelkedni csak szigorú élettel lehet, így természetes ösztöne vitte az önsanyargatók közé, rajongott az "önként megalázkodó vándorló remetékért: a kamalduli közösséget alapító Romualdért és a görög Nílusért. Benne is görög vér csörgedezett, anyja Teophano, a császárné révén, akinek anyósa, Adelheid, a kemény burgundi királylány ugyancsak szent példát hagyott örökül a fiatalembernek. Ottó fölkereste a két remetét a rengeteg erdőkben, Lombardiában, az Appenninekben, majd az aventinusi bencéseknél húzta meg magát csendes szemlélődésben. Ide jött halála előtt a szlávok és a magyarok térítője: Adalbert is, a hontalan, amiként a hontalanok közt vándorolt az életben Romuald, aki Ottóval Ravennától nem messze, az akkor még mocsaras vidéken, Pereumban találkozott. Ottó azt kérte a remetétől, hogy legyen az Apollinare kolostor apátja. Egy évig "bírta" ezt a tisztséget, aztán gyorsan Montecassinóba távozott, melyet nursiai Benedek alapított. Szerzeteseinek köszönhető az antik irodalom megmentése. Romuald - mint jellemzően írják róla - lelkében régen átköltözött már az égi Jeruzsálembe, s erre a beleélésre buzdította az ifjú III. Ottót is. Vagyis: váljék meg a mulandó abroncstól, az aranykoronától, a golgotai töviskoszorú mélyebb nyomokat hagy majd a lélekben. Teophano fia, Adelheid unokája azonban ragaszkodott az előbbi "fejékhez", amelyre a hildlesheimi püspök ugyancsak biztatta, aki Róma-szerelmében a bronz Krisztus-oszlopot Trajanus oszlopának másaként tervezte meg. Végül Ottót a gerberti (II. szilveszteri) hatás ragadta magával, de a császár élete végéig érezte Romuald példájának erejét, s végül is a pápával szövetségben (a mester és a tanítvány teljes egyetértésében) ott állt az apostoli királyság megteremtésének gondolatforrásánál, s a megvalósulásnál, a Duna mellett emelkedő várdombon lakó István trónra emelésénél is, hiszen az első magyar király Rómától kapta a megerősítést...

Romuald még tudhatott Szent István megkoronázásáról, s arról is, hogy rendtársa, Querfurti Bruno megkereste Istvánt és Asztrikot Esztergomban; III. Ottó rokona a Tisza alsó folyása és a Maros között próbálta Krisztus keresztjéhez téríteni a "fekete magyarokat", aztán II. Henriknél oszlatta a feszültséget, amely Henrik és a magyar király közt támadt.

Bruno vértanú lett, Romuald követni akarta barátját, s ő is Kelet-Európába vette útját, de a betegsége visszafordította lépteit Itáliába. Fonte Avellana: itt hét évig zsoltárokhoz írt kommentárokat, majd Camaldoli, ahol a remeteközösséget megalapította-erősítette.

Halálát várva, vajon átgondolta-e újra meg újra vándorlásának részleteit? Annak a fontosságát, amit a felnövekvő Európa a kereszténységért vállalt: hogy oltalmazója-terjesztője lesz az eszmének, amely Ottó császárt és mesterét: Gerbertet űzte-hajtotta. Már egyik sem élt, szilveszterkor huszonnégy esztendeje költözött el, miután a legenda szerint meghagyta: testét vágják négyfelé, kössék tüzes paripákhoz, s ott temessék el, ahol a lovak megállnak. Nyugtalan álomról beszéltek, amely a sírjában is zaklatta.

Romuald a csend oratóriumában várta a végső behívót Val di Castróban. Talán a zsoltár szavaival ajkán:

"Föld országai, zengjetek Istennek,
aki az egekben, az ősi egeken tovarobog!"

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu