Boldogító Nagyböjt

Amikor Nagyböjtöt mondunk, valószínűleg a szabad képzettársítás törvényei alapján, leginkább ilyen és hasonló gondolatok, fogalmak jutnak eszünkbe: böjt, önmegtartóztatás, lemondás, vezeklés, szenvedés, megkísértés. Az ilyen gondolati háttér természetes következménye a lehangoltság, viszolygás, talán titkos vágy, bárcsak minél hamarabb véget érne ez a kínos időszak, amely mintha alig tartalmazna valamit a szép evangéliumi örömhírből. Kár lenne azonban, ha az idén is hasonló borús lelki állapottal vágnánk neki a nagyböjti kalandnak. Nagyböjt alapvető üzenete nem az elesettség szomorúsága, hanem a győzelem öröme. Öltöztessük ezért más hangulatba ezúttal szívünket: próbáljunk egy merész fordulattal úgy gondolni a nagyböjtre, mint az intenzív öröm időszakára, tele sejtelmes ígérettel.

Ha figyelmesen végigkísérjük a nagyböjti olvasmányokat, akkor megindító kép rajzolódik ki lelki szemünk előtt Istenről, aki szenvedélyesen szereti az embert és erről szeretné őt mindenképpen meggyőzni. Saját magára esküszik, ismételgeti ígéreteit, hivatkozik a tengernyi látható jelre, amelyekkel igazolja, hogy szereti az embert, minden embert, mi több, minden élőlényt és nem akarja, hogy egy is elvesszen azok közül.

Már ez a pillanatfelvétel is elégséges lehetne ahhoz, hogy másként induljunk az idei nagyböjtbe: Isten szeret bennünket, minden embert, a világot, övéi vagyunk, értünk, ha kell, csodákat is tesz. Legyen ezért mostani nagyböjtünk első üzenete az, hogy a hívő ember számára nincs gonosz, buta véletlen, hanem a gondviselő Isten szeretetörvényében úszunk. Ha ezt tudjuk, ha ezt tudatosítjuk, akkor lelkünket átjárja a bizalom, a hála, a szeretet.

Nagyböjt másik nagyszerű üzenete a jóság győzelme. Igaz, a nagyböjti nyitány Jézus megkísértésének elbeszélésével kezdődik, de ebben az evangéliumban nem ez a nagy hír, ez csak a keret. Az igazi hangsúlyt megtaláljuk egy mondattal lejjebb, ahol ezt olvassuk Jézusról: "Vadállatok közt élt, de angyalok szolgáltak neki" (Mk 1, 13). Egész emberi, keresztény, hívő életünk benne van ebben a tömör mondatban. Jézus magára vette életünket, vándorlásunk társa lett, jó- és balsorsban. Ezért merjük ezt az igét is magunkra alkalmazni.

Sokszor talán mi is úgy érezzük: dzsungel ez az élet, vadállatok között élünk, mindenki összeesküdött ellenünk, minden a romlásunkra tör. Ezt hittük az ateista kommunizmusról, ezt éljük meg a boszniai, a szomáliai, az angolai és ki tudná mind felsorolni, milyen háborúk kapcsán. De ez csak féligazság. Igaz, van a világon oroszlánbarlang, ahová beletaszítják az ártatlan Dánieleket, vannak szívtelen rablók, akik leütik és kifosztják a jóhiszemű utast, vannak durva szívű katonák, akik megcsúfolják az ártatlant, vannak kényurak, akik keresztre feszítik az igazat; de vannak irgalmas szamaritánusok is, akik bekötözik a sebeinket, jószívű asszonyok, akik elkísérnek bennünket keresztutunkon, együtt érző Veronikák, akik letörlik könnyeinket, hűséges Máriák, megbízható barátok és szerető édesanyák, akik ott állnak a keresztünk tövében. "A világ tele van vadállatokkal" - mondjuk elkeseredésünkben. "A világ tele van minket szolgáló angyalokkal" - üzeni Márk evangéliuma és rajta keresztül az egész nagyböjti időszak. Legyen ez kihívás és felhívás, egyben feladat nagyböjti elmélkedésünkhöz és megtérésünkhöz: igyekezzünk meglátni magunk körül a jót, ami Isten jóságának visszfénye, a szeretetet, amely az ő szeretetét tükrözi vissza, az angyalokat, akiket ő küld nekünk. Ugyanakkor igyekezzünk mi magunk is angyalokká válni, akik mások felé sugározzák a boldogító nagyböjti üzenetet: szeret az Isten. Hogy pedig erre a küldetésre a fiatalok is hivatottak és képesek, nagyszerűen igazolja egy 24 éves olasz lány példája. Maria Cristina Luinetti 1993. december 8-án vált nagylelkű emberszeretetének vértanújává Szomáliában. A Vöröskereszt önkénteseként ment oda, már előre sejtve azt, hogy ez életveszélyt jelent. Előre megírta ugyanis testamentumát, amelyet így kezd: "Ha netán koporsóban térnék vissza..." Mosolygós, életre való lány volt, szerette a zenét és a táncot olyannyira, hogy a Milanói Scalában klasszikus táncot tanult. Mélyen vallásos volt, ha csak tehette, hétköznapokon is eljárt szentmisére. Előbb jogra iratkozott, aztán mégis informatikát tanult. Közben a Vöröskereszt önkénteseként elvégezte a betegápolói tanfolyamot. Boldogan ment Szomáliába, hogy ápolja a háború sújtotta szenvedőket.

A tragédia 1993. december 8-án reggel 8 órakor történt. Maria Cristina a kórteremben szorgoskodott, amikor egy állig felfegyverzett katona berontott és pénzt követelt tőle. "De nekünk itt nincs pénzünk..." - ezek voltak Maria Cristina utolsó szavai. A katona mint egy tébolyult elkezdett össze-vissza lövöldözni és a helyszínen agyonlőtte a lányt. Így fejezte be rövid életét ez a bátor és nagylelkű lány, akit magas eszményei vezettek mások megsegítésére. Azt hiszem, nyugodtan alkalmazhatjuk rá Jézus szavait, miszerint "senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért" (Jn 15,13). Maria Cristina tudatában volt annak, hogy élete veszélyben forog, erre utal előre megírt testamentumának nyitánya: "Ha netán koporsóban térnék vissza..." és vállalta a kockázatot. Jó tudni, hogy ma is vannak ilyen fiatalok, akik hisznek, szeretnek, másokért akár életüket is hajlandók feláldozni. Ők a tanúk arra, hogy ha néha vadállatokkal teli őserdőnek tűnik is a világ, igazában tele van angyalokkal, akik Isten irántunk való jóságát tolmácsolják. Ez nagyböjt boldogító üzenete.

Szentmártoni Mihály SJ

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu