Visszamegyek tanítani...

Egy Budapesten tanuló csángó diáklány vallomása

"Őket tanítani..." - gyerekek Klézsén

Hét testvérem van. A szüleim mindig nagyon komolyan vették, hogy nekünk tanulni kell, de úgy tanultunk mindig, hogy délelőtt elkértek az iskolából, vittek egy fazék tejet vagy egy darab húst a tanárnőnek, hogy engedje el a gyereket. És akkor mentem a mezőre legeltetni az állatokat, ők meg kapáltak, este pedig egy osztálytársamtól elkértem a leckét. Ha a szülők rajtakaptak, hogy nem tudtam a házi feladatot s úgy lefeküdtem, akkor kukoricaszemen vagy dióhéjban térdeltem addig, amíg meg nem tanultam. Minden mezőgazdasági munkához értek, csak szántani nem hagytak, azt mondták, elhúznának a tehenek. S aztán, mikor mondtam, hogy szeretnék Csíkszeredára menni tanulni, nem örültek, mert megszűnik a munkaerő, de mégis, az utolsó pillanatban, sírva beleegyeztek.

Csíkszeredáról sokszor haza akartam menni, úgy éreztem, jobb lett volna szót fogadni a szülőknek, de hál´Istennek olyan tanárnőnk volt, Borbát Erzsébet, aki nagyon szeretett bennünket, őneki tényleg, egész hála kijár. Sosem láttuk idegesen. Úgy éreztük, ha rosszak voltunk, akkor ő bánatos. Aztán a szünetben megbeszéltük, s ahogy bejött órára, énekeltünk neki egy csángó népdalt, s ő mindig megenyhült. Sokan mégis hazamentek, mert valóban nagyon nehéz volt, hiszen rengeteg új szót, kifejezést, nyelvtant kellett tanulnunk, sokan pedig, ha be is fejezték az iskolát, nem mentek vissza, elcsábította őket a jobb módú élet.

Itt jól érzem magam, nagyon-nagyon boldog vagyok, ha valami kudarc vagy szomorúság ér, az csak pillanatok kérdése, mert még mindig nehezen fogom fel, hogy én végre tanulhatok, és ujjongva tanulok, mert annyira érdekesnek tartok mindent, én ezekről a dolgokról soha nem tudtam. Tizenhat éves voltam, amikor az első könyvet elolvastam, az Édes Annát. Addig fogalmam sem volt róla, mi az, hogy irodalom, nem is tudtam, hogy létezik világ, hogy a falunkon kívül van valami más is. És most itt felfoghatatlanul boldog vagyok, mert végre tudok gondolkozni, és ez tényleg egy olyan élmény, amit az ember nem tulajdoníthat magának, hanem egy természetfölötti csodának, hogy vele ilyen dolgok történhetnek.

Ami hajt, ami erőt ad a nehézségekben, az az, hogy talán visszafogadnának a moldvaiak, ha visszamegyek tanítani, s most állandóan azon jár az eszem, hogy milyen utakat és módszereket találjak hozzájuk. Mert nem tudnék valami mással foglalkozni, csak ővelük, mert úgy érzem, hogy az ő érdemük, hogy én itt vagyok. És ezt nem kötelességnek tartom, hanem egy belülről fakadó természetes dolognak, mert szükségük van olyan emberekre, akikben bízhatnak. Nagyon sokan mentek oda, néprajzkutatók, mindenféle érdeklődő emberek, de sokszor úgy érzem, hogy csak elvetté dalaikat, összeszedték a kincseiket, mindent, amiből gazdagítani tudták a magyarságot, s nem igazán tudok arról, hogy ők egy kicsit is részesültek volna az egész magyar kultúrából.

Mikor hazamegyek, először édesanyámhoz megyek, utána az idősökhöz, mert nagyon szeretem őket. Sok nénikét s bácsikát bölcs filozófusnak tartok. Sokan megkérdezik tőlem, hogy miért tartom magam magyarnak? Azért-e, hogy kedves legyek a magyar államnak, és iskoláztasson engem? És hogy érdemes-e nekik magyarul beszélni, mikor olyan sok sérelem éri őket? Ők örülnek annak, hogy magyarok, ez egyértelműen jó dolog, de most nagy kérdés, hogy milyen lesz a gyermekeik jövője, hiszen már nem lehet megélni a paraszti életmódból, mint eddig. Másrészt tudják azt, amit édesapám sokszor elmesélt nekem a magyarok történetéről: azt mondta, hogy mi rég-rég-rég jöttünk valahonnan más földről, és mi itt maradtunk, a többiek pedig továbbmentek, de mi egyek vagyunk velük.

Hiszek Istenben, és meg vagyok róla győződve, hogy ő gondoskodik az én életemről. Szívesen csinálnék egy felnőtt iskolát, hogy kiszedjem az emberekből a gyönyörűségeket. Szerintem nagyon sok költő van köztük. Szívesen tanítanék magyar irodalmat, meg mindent, hogy átadjam, amit itt kaptam, és a műveltséget bevigyem Moldovába. Úgy érzem, az emberek igénylik ezt, csak nem tudják, hogy meg is lehet fogalmazni.

Ha tanítani kezdek, nem az itteni nyelven fogok beszélni, mert nem értenének meg egészen, s nem is az a célom, hogy az irodalmi nyelvet erőszakoljam. Természetesen, ami román szó akad, azt lefordítom, egyébként nagyon jól megvagyunk mi a saját szépséges dialektusunkkal. A magyar csak több és gazdagabb a csángóval.

Jó Magyarországon lenni, de visszahúz a csángó sors, őket nem tudnám elhagyni. Ezren mondták ugyanezt, lehet, hogy én is meggondolom magam, de nem hinném. Nagyon szeretem a kutatókat, mert ők hoztak fel bennünket. Most is mekkora élmény, hogy csángó táncházba mehetek itt Budapesten. Ez is csoda, bár végül is semmiség, de mégis, egy embernek, akinek ez nagyot jelent, az csodának tulajdonítja. Szóval a kutatók jól csinálták, csak mégis. Kellene foglalkozni az ottani emberekkel is, de nem csak megörökíteni a kultúrájukat, hanem éltetni őket.

-s.-a.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu