Ingyenkonyha

Havas, ködös, decemberi reggeleken gyakran megyek fel a Gellérthegyre, hogy szalonnabőrkével, faggyúval, napraforgóval vagy a karácsonyi beigli diótörmelékével kedveskedjek a rászoruló madaraknak. Nem vagyok egyedül, mások is etetnek az öreg hegyen. Ki korábban, ki későbben, jelenlétükről többnyire csak a hóban hátrahagyott nyomaik és az ágakon hintázó, napraforgómagokkal bélelt műanyag flakonok árulkodnak. A flakonokban citromlé, narancslé vagy olaj volt, de kiürülésük után a középtájon vágott nyílással könnyen madáretetővé alakíthatók. Esztétikusnak ugyan még jóindulattal sem nevezhetők, de a célnak tökéletesen megfelelnek.

Szeretek megállni egy-egy etetőnél, hogy figyeljem a forgalmat. Kicsit távolabbról, hogy ne zavarjam az „ingyenkonyha” vendégeit, hiszen a távcső úgyis közelre varázsolja őket. Most éppen széncinege érkezik nagy lendülettel, és máris a hintázó flakon nyílásának peremén kapaszkodik. Körülpillant, aztán előrehajolva kikap egy szem napraforgót, és már repül is vele a közeli bokor felé. Ott lábával ügyesen az ágra szorítja, majd hegyes csőrével gyorsan kikopácsolja ízletes belsejét. A héjdarabkák a hóra hullanak, a cinege megtörli a csőrét, aztán máris repül a következőért. A flakonnál azonban éppen közelharc folyik, két sárga mellényes széncinege és egy kis kék cinege méregeti harciasan egymást. Ugranának a nyíláshoz, de láthatóan tartanak egymástól, mindhárman a kedvező pillanatra várnak. A flakon közben csábítóan ringatózik, és a kis kék cinege végül már nem bírja tovább. Villámgyorsan a bejárathoz röppen és mielőtt még a többiek felocsúdhattak volna, már viszi is a zsákmányt. Ezt látva a két széncinege egyszerre indul és érkezik a nyíláshoz. Egy pillanatig meghökkenve merednek egymásra, aztán szárnyaikat kissé leeresztve fenyegető pózt erőltetnek magukra. A fenyegetés azonban hatástalan, mire a két éhes madár mindent feledve szinte egyszerre kap a csemege után.

Nagy igyekezetükben szárnyaikkal napraforgószemeket söpörnek a hóra. Ezekre abban a pillanatban ráveti magát néhány vetési varjú. Ahhoz ügyetlenek, hogy a hintázó flakonon megkapaszkodjanak, ezért alatta állva a „potyára” várnak. Hatalmas fekete csőrükkel mohón és némi hóval együtt kapkodják össze a kihullott szemeket, aztán türelmesen tovább sétálnak a flakon alatt.

Csuszka érkezik az etetőre. Szokása szerint fejjel lefelé szaladgál a törzsön, onnét röppen a napraforgóhoz. Az éppen visszafelé érkező kék cinege bosszúsan fékez a levegőben és oldalt kanyarodva egy ágra telepszik. A csuszka hosszú és kemény csőre tiszteletet parancsol, kénytelen kelletlen megvárja hát, amíg a felül kékesszürke, alul rozsdavörös madár végez az etetőnél. A csuszka, ellentétben a cinegékkel, nem egy, hanem gyakran több napraforgószemet is a csőrébe fog és zsákmánya egy részét kéregrepedésekbe, üregekbe rejti. Ezek legalább feléről később tökéletesen megfeledkezik, erről a tavaszi esők nyomán a fatörzseken kihajtó napraforgópalánták árulkodnak. De a Svábhegyen megfigyelem azt is, amint egy szemfüles cinege lesben állt a csuszka „spájza” közelében, és amikor a szorgalmasan gyűjtögető madár a hozott magokat elrejtve tovarepült, a nyílásnál termett és kilopkodta az oda dugott csemegét. Rövidesen követői is akadtak, így aztán abból a kéregrésből egyetlen napraforgó sem hajtott ki a következő tavaszon.

Schmidt Egon

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu