A teremtett világ szerelme

(Kipke Tamás: Roncshíd című regényéről)

Kipke regényeibe nem lehet csak bele-beleolvasni. Inkább azt mondhatjuk, hogy felmenőink és utódaink, elsősorban pedig mi magunk sorsát, végzetét, roncs-korszakát olvashatjuk beléjük és olvashatjuk-képzelhetjük hozzájuk. „Ami itt negyven év alatt történt, az nem valami sokk volt, nem egyszeri megrázkódtatás, hanem tömeges mérgezés, amelynek sok tünete még nem is jelentkezett” – mondatja ki az író az idei karácsonyra megjelentetett könyve egyik szereplőjével. ÖNÉLETRAJZSZÖGEK és KORSZAKADÉK – idézhetünk az 1995-ben a Kráter kiadónál megjelentetett Lélektür könyv szójátékai közül.

Az évtizedekig készülő-készítgetett NAGY MŰ – olyan kipkésen-csipkésen-megkerülősen, de mégis célra tartva IKERREGÉNYKÉNT készült el, öt év megírásnyi távolságban egymástól – így együtt korszakváltó időszakunk legjelentősebb irodalmi mű-lecsapódásainak egyike; ugyanakkor a ma ötvenhez közeledő generáció vallomásos és várva várt „nagyregénye” is.

A két mű egy iskolaváros és sorsközösség széttartó közelmúltját fejti fel labirintus-feltáró Ariadne-türelemmel.

A két regény hihetetlenül harmonikusan kapcsolódik egymásba, egymáshoz: a szereplők, az események dátumos pontossággal szövik át meg át a könyvek egymással paralel időszerkezetét. A kettős mű, azaz az iker mű felépítése tartalomelemzően egymásba mélyíthető és eseménydús extenzivitásssal kör-körösen is egymásba illeszthető.

A korábbi alkotás, a Lélektür személyiségfeltáró, személyiségboncoló, önromboló és önfelmutató (anti)mű (anti)hőssel: a személyiség-centrum pislákoló utcai lámpafényében rajzolódik ki a homály-feleség, a homály-barátok kara, a homály-szerelmeké, homály-tanároké, de kronoszi-krónikási írói igényességgel és precizitással.

A Millenniumra az Új Ember kiadó által megjelentetett pár-darabban, a Roncshídban a külvilág-teljesség, a Város, a múlt-jelen teljesség, a kor- és korszak-tabló lényegíti át a személyes hitelességű és személyes ihletettségű kor- és lét-társ-ábrázolásokat. A Város, a kétszer is felrobbantott híd városa, ezer évünk elévülhetetlen tanúja; de példázata ön- és sorsromboló, megalázott és behálózott, aláaknázott és besúgósított közelmúltunknak is.

Kipke – illetve regényhőse – szomorú nyomozásai során tárja fel a Dögkút-múlt iszonyait, áruló itt a mártír is... és tovább garázdálkodik közöttünk Júdás..., de az írói nézőpont, mondhatjuk, több mint bibliai: részvétteljesen feltáró, már-már az utolsó szó jogán is túlmutató, jóság-ujjak bogozzák itt Gordiusz csomóját, a híd nem vezet sehová, de végigmenni csonkján, ez is élet- és önveszélyes cselekedet, a zsákutca leleplezése elítélheti létrehozóit, de mire megyünk az ítélettel, ha változatlanul benne tapogatózunk tovább – hagyatkozva magunkra (néhol egymásra), de legtöbbször ismét magunkra és csupán emlékezni tudásunk bátorságára! Éppen az utóbbi felismerések teszik a Roncshíd megalkotását cervantesien szorongásos és szomorúságosan groteszk kalanddá: írói kalanddá és kortársi-olvasói kalanddá egyként...

De van Kipke hányódó hőseinek sorsai között éppúgy, mint a két regény főpillérei között egy láthatatlan és elpusztíthatatlan szellemi híd-alkotás, a keresztényien magyar szellemiség lebombázhatatlan híd-ívelése: a költő Pilinszky Jánosé, a paptanáré. Mintha Kipke mindkét regényében volna egy távolba világító, mindeneket tisztázó kitekintési magaslat (lelki mélység...): A Lélektürben János, a költő beszél a „kiszolgáltatottság kegyelméről... a felszabadító bizonytalanság“ megvilágosító erejéről, a Roncshídban pedig a paptanár Teofán atya figyelmezteti tanítványát, Balázst az ember útjának isteni célzatosságára: „az imádság kalandjáról beszélt, az önmegismerés kifogyhatatlan élményéről... a teremtett világ szent ferenci szerelméről“. A második regény főhősének neve is elmozdulás az első regény centrum-hőséhez képest: Balázs a segítőszentek egyike, Balázst már annyira az igazság jósága érdekli, hogy még kutatásai folytatásáról is le tud mondani! Már magát se félti... Ezért mondhatja neki gyerekkori szerelme, később a Város Júdásának második asszonya: „Balázs, édesem, barátom, ellenségem, az a híd, amelyen te át akarod vinni az igazságot a túlsó partra, az olyan, mint ez itt, fölöttünk, érted?, az egy roncshíd, csak odaveszhetsz te magad is...” de Balázs tudja, hogy számára a visszaút nem gyávaság, hanem a nagyobb bűnök és nagyobb balekségek megelőzése, tisztasága reményének megőrzése.

Beteljesítő mű a Roncshíd. Parafrázisok szimfóniája. Előd mesterek folytonosságát, keresztjét fölvállaló mű. Az ottliki Iskola a határon itt katonaiskolából szerzetesi gimnáziummá és papneveldévé alakul: ott a külső kegyetlenség és a belső fegyelem, itt a külső rend és a belső mérgezettség dominál... A mű záró pillanatai is parafrázisként ütnek le dúrt a zongorán. Sarkadi Imre többemeletes párkány-zuhanását itt a mű két ellentett alakja kísérti meg, szinte egy időben és az olvasó számára megtudhatatlan kimenetelű pillanatban: Sipeki Ferdinánd, az alakoskodó Igazgató-Júdás a roncshíd jeges zajlása fölött kapaszkodik a hídcsonk peremébe, de meddig?... és Koller Balázs, a mindig kontrás, a mindig második, a sohase főszerkesztő pedig egy harmadik emeleti erkélyen próbálja megismételni ifjúsága bravúrját, a halálmegvető, de pontos elrugaszkodást és párkányra érkezést..., de merevebbek már az izmok, de szűkebb a haránt-terpesz... (Az utolsó pillanat paralelizmusában már-már a jobb és bal lator parafrázisát ismerhetnénk fel, ha nem éreznénk egyben – gyilkosok és áldozatok együttélését példázóan – kissé blaszfémnek is.)

Turcsány Péter

(A könyv az Új Ember könyvesboltban kapható)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu