Kellermayer Miklós

„Ma jobb vagyok, mint tegnap”

A tehetség kiművelésének ügye minden közösség, minden társadalom számára a legfontosabb, legelőbbre való közügy, annak kell lennie. A gyermekkel való törődés, a gyermekek tehetségének kiművelése nem kezelhető közömbösen! Nem bízható – szabadságot hazudva – a véletlenre! Nem tolható ki a „vallási ügy”, „magánügy” szférájába! A tehetség kiművelésében a tudásnak, a tudománynak teljességét, és a politikai cselekvés egészét mozgósítani kell. Amióta egyre nagyobb számban vagyunk a Földön, még fokozottabban igaz, hogy egyedül a tehetség működővé tételétől, a tehetség jóra irányításától függ az élővilág és benne az egész emberiség sorsa! A tehetség a lélekben van, a lélek viszont a fogantatás pillanatától elválaszthatatlan a testtől.

Amiatt is, ahányan vagyunk, és amiatt is, ahogyan élünk ma a Földön, a sport lett a tehetségkiművelés egyik legmeghatározóbb, legnélkülözhetetlenebb tere.

Számomra a sport a „ma jobb vagyok, mint voltam tegnap” mérésének, a lemondásnak, a tökéletességre törekvés gyakorlásának végtelenbe irányuló terét jelenti. Mivel a tehetség megfoghatatlan, minden gyermeknek, de minden felnőttnek is, úgy kell önmagára tekintenie, mintha a legtöbbet, a legtöbb talentumot kapta volna. A kapott tehetséget a lehető legtökéletesebbre irányultan kell megsokasítani úgy, ahogy Jézus Krisztus parancsolta: „Legyetek hát tökéletesek, amint a mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48) József Attila ugyanezt érzi, amikor így ír: „A mindenséggel mérd magad” (Ars poetica). József Attila túl az iménti útmutatásán, saját példájával az elérhető legméltóbb elismerést, a legméltóbb díjazást, ünneplést is tudtunkra adta:

„Én költő vagyok, de nem kell dicsőség,
ne ünnepelje bennem senki hősét,
ily ünneplést én Istenre hagyok.
Ő az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb.
Versem azé, ki szívem versbe kérte
És nékem elég a barátság érte”.

(Töredék)

Ahol a tehetség kiművelése a lehető legtökéletesebbre, magára az Istenre irányul és ahol az elismerést is Istentől várják, ott helyre áll a rend, ott megsokasodnak a bajnokok, az elégedett, boldog emberek, a madarak, a zöldellő fák, és ott biztonságban élhet minden élőlény.

Számomra minden idők legkiválóbb, legpéldamutatóbb sportolója, a kanadai Terry Fox. Éppen elkezdte az egyetemet, 18 éves volt, amikor 1977-ben egy rossz indulatú daganat miatt levágták az egyik lábát. Kosárlabda edzője azzal biztatta, hogy nem kell lemondania a sportról, mert tud egy olyan kiváló sportolóról, aki műlábbal képes volt lefutni a maratoni távot. Edzője segítségével lassan Terry Fox is megtanult műlábbal futni. Amikor már harminc mérföldet (48 km) tudott egy nap alatt lefutni, bejelentette saját „maratoni futását”. Elhatározta, hogy az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig az 5200 mérföldet (8320 km) lefutva átszeli Kanadát, s közben arra kéri a kanadaiakat, hogy amíg fut, adományozzanak a rák elleni kutatás támogatására. Arra gondolt, hogy amire lefutja az 5200 mérföldes távot, akár egymillió dollár is összegyűlhet. Azon reménye miatt is, hogy képes lesz ekkora távolságot műlábbal lefutni, és azon reménye miatt is, hogy összegyűlik egymillió dollár, futását a „remény maratonjának” nevezte.

1980. április 12-én indult el. Közel egy éve futott már, teljesítette a táv felét, amikor kiderült, hogy daganata áttétet adott a tüdejébe. Ettől kezdve minden nap egyre kevesebbet tudott futni. A halála előtti napon, 1981. június 27-én is, orvosainak tiltása ellenére futott, pontosabban vonszolta meggyötört testét néhány méteren át, mígnem kómába esett, és néhány óra múlva, 1981. június 28-án meghalt. Egész Kanada mint legnagyobb nemzeti hősét gyászolta. A tizennégy hónap alatt, amíg futott, minden kanadai megváltozott. Testi erejének gyengülésekor, akkor, amikor egyre rövidebb táv megtételére volt képes, akkor sugározta ki az egyre nagyobb erőt. Mindenki egyre többet adományozott. Amire meghalt, nem egymillió, hanem huszonnégy millió dollár gyűlt össze. Azok is, akik nem képesek, vagy makacsul nem akarnak hinni Istenben, kénytelenek voltak elfogadni, hogy Terry Fox, a világ minden idők legnagyszerűbb sportolója, a hitén keresztül közvetlenül Istentől „hozta le” azt az erőt, ami őt haldoklásában is képessé tette a futásra és azt is, ami belőle kiáradva minden kanadait (legalábbis egy időre) jobbá tett.

Terry Fox 1981. június 28-án, huszonkét évesen látszólag alulmaradt a rák elleni harcban, de valójában győzött. A lehető legmagasabb dobogóra jutott, egyenesen az Isten ölébe futott. Terry Fox minden fiatalt, az egész emberiséget a Föld különös értékének, az élővilágnak megmentésére sarkallhat, ha gondoskodunk róla, hogy tettét a felnövekvő ifjúság az egész világon csorbítatlanul megismerhesse. (De vajon az elmúlt közel húsz évben miért nem volt ez így? Vajon miért nem jelent meg és jelenik meg a „remény maratonja” minden nap a tévében? Vajon miért nincs Terry Fox kinagyított képe kitéve mindenütt az utak mellett, az iskolákban, az egyetemeken, a sportpályákon? Miért? Ki tudja!). Egy biztos, tettében máig ható erő, megmentő üzenet van. Ha végre igazán felfogjuk a tehetség lényegét, ha újra egyesítjük a tudást és az istenhitet, megmenthetjük Földünkön az életet, az élővilágot és megmenekülünk mi magunk is. Ez az, amit kötelező ma mindenütt hirdetni a világon!

(Egy sporttal kapcsoltos konferencián elhangzott előadás kivonata.)

(A szerző sejtbiológus, egyetemi tanár)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu