Várakozás

– Tíz perc múlva indulunk! – A vonal túlsó végéről zavaros gyermekrivallgás és zokogás is hallik. Lányom sebesen leteszi a kagylót. Látni vélem az elkövetkezendőket, amelyek aligha idézik az idill képeit és hangulatát.

- Mit mondott? – Feleségemen az izgalom jelei mutatkoznak. A levestészta még hibádzik, különben minden készen áll a családi ebéd elköltésére.

Megismétlem, de hozzáteszem, hogy alighanem gátló események is fölmerültek.

- Menj ki, majd én is jövök.

- Hisz még el sem indultak! Fél óra, míg ideérnek.

De már húzom a kabátomat. Egyetlen asszonyi pillantás is elegendő, hogy a férfiember a jó útra leljen.

Csípős a reggel. Ünnepnap üresek az utcák. A város zaja is halkabban szűrődik föl, a párából-ködből csak a harangszó hallatszik.

Sétálgatok. Fél szemmel az utat lesem, pedig tudom, hogy érkezésük még odébb van. Végiggondolom, mit ígértünk unokáinknak a múlt héten, amikor öltözködésük sebességét könnyelműen tett fogadalmakkal igyekeztünk növelni. Rémülten próbálom felidézni az akkor elhangzottakat, de emlékezetem érctáblája üres. Mintha letöröltek volna róla minden adatot.

Közben kikukucskál a nap is. Mint egy incselkedő kobold, hol eltűnik, hol derűt ígérve bukkan elő.

- Megvan a levestészta! – Feleségem csatlakozik. Arcán még mindig aggodalom vibrál. Hátha elfelejtett valamit. Pedig hogy készülődött… Szatyrokkal érkezett a piacról, számba vette, mit szeretnek a gyerekek és az unokák. Mindből kerülközött. Az ünnepi tortára – sajnos én már képtelen vagyok észbe tartani, mikor kinek a mijét köszöntjük – mégsem tudta mivel kirakni a neveket. Némi büszkeséggel nyugtázhattam, hogy a tragédiát én előztem meg, s a szatyorból diadalmasan pakoltam ki a francia drazsés zacskót, amelyért szolgálatkészen elügettem. (A háziasszonyi sürgés-forgást célszerűbb kellő távlatból szemlélni, máskülönben az embert egyhamar rádöbbentik mulasztásaira és henyeségére.)

Üres az út, de tudjuk, már úton vannak. Közelednek.

Az ember ilyenkor behunyja a szemét. Maga elé idézi a kedves arcokat. A hangjukat is hallani véli.

- Most lehetnek félúton. Csak ez a köd aggaszt.

A mamák és a nagymamák mindig találnak maguknak félni valót.

- Biztos vigyáznak.

- Nézd meg! Most mintha még sűrűbb volna a városban.

Nem látok halmazat állapotbeli különbséget. De bennem is halvány aggodalom kél. Lehetséges, hogy áthatolhatatlan ködbe kerültek? Látni vélem az út szélén veszteglő autót, hátsó ülésén a gyerekeket, amint éppen összevesznek az almák tulajdonjogán.

- Csak ne érje baj őket!

- Dehogy éri! Mindjárt itt lesznek.

Sétálunk. Beszélgetünk. De egyikünk sem a kimondott szavak értelmére ügyel. A fordulót kémleljük. Hátha most… De a kanyarodó üres. Csak a harangok szólnak.

Fogjuk egymás kezét. Hány éve már, hogy ebből a kézszorításból erőt és kitartást merítettem. A várakozás csendje érzések melegével telítődik. Biztonságos érzésekkel.

És ekkor megtorpan mellettünk az autó. A gyerekek integetnek. A szülők mosolyognak. Megjöttek, nem hiába várakoztunk. Félre aggodalom, kishitűség! Itt vannak, amire vártunk, beteljesedett.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu